A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

DÖMÖTÖR Ákos: Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában (Néprajzi tanulmány)

minden építési munkát kézi erővel kellett elvégezni. Nem használhatták a betonkeverő gépet sem, pedig a vállalat lehetőséget biztosított volna a kölcsönzésre. A házépítés megszervezésében számos régi és új szokás keveredett egymással. Mivel gyárilag előre elkészített építőelemek nem állnak a dolgozók rendelkezésére a borsodi iparvidéken, a fészekteremtés alkalmával rokonok, testvérek segítenek össze. A vidék elismert és kötelező szokása, hogy a testvérek ebből az alkalomból kölcsönös munkával támogatják egymást. Az elvégzendő nagy munkára való tekintettel napszámosok fogadására is sor szokott kerülni, pedig ez nem olcsó mulatság. A hetvenes évek közepén 150 Ft-ot fizettek az építkezők a hivatásos kőműveseknek. A háztípusok táji fejlődése természetesen nem zárta ki az egyes változatokban mutatkozó egyedi sajátosságok jelentkezését. A Hangony-völgyi lakosok figyelmét tapasztalataim szerint a lakóházak kevésbé lényeges vonásai vagy díszítőelemei kötötték le. A lakóházak változataiban az egyedi jellegzetességeket élték át, és a különös tudatukban megjelenő visszfénye akadályozta őket abban, hogy a típusegyezések létét felismerjék. A bejáró munkások közül számosan hangsúlyozták, hogy az építőmester a „tulajdonos elképzelései szerint" dolgozott. Azok az idős vasmunkások, akik fél lábbal a paraszti földművelés hagyományos világában éltek, nagyon érzékenyen vették tudomásul a lakóháznak és környékének a változásait. Az egyik 70 éves nyugdíjas darukormányos „egyenes házá"-ról következőképpen nyilatkozott: „Nem parasztház, mert nincsen istálló." A háztípus és a lakásszerkezet a táj lakosainak a tudatában nem mereven, elvonatkoztatottan élt, hanem mozgásában és összefüggéseivel együtt lüktetett. A házak gazdag változatsorainak részletes ismerete eltakarta előlük a fejlődés fő irányait, és megteremtette számukra a függetlenség illúzióját. A régi paraszti világ anyagi kultúrájának számos emléke bukkant föl napjainkban is a bejáró munkások környezetében. Elek Csank János Domaházán szüleivel együtt lakott egy olyan „hosszú ház"-ban, amely az 1800-as években épült, és 1968-ban alakították át. Márton Árpád földes vályogháza 1870-1880 körül épült. Holló János Viliáros udvarán sorakozó paraszti melléképületek a régi önellátó földművelés és állattartás megmaradásáról árulkodtak. Kovács Fűtő József, Elek Ember Sándor háza mellett húzódó pajták és ólak beilleszkedtek a domaházi általános faluképbe, de már egyre ritkábban fordultak elő az ambitusos, mestergerendás és földpadi ós „hosszú házak". A „hosszú ház"-ak a termelési viszonyok gyökeres változásai miatt átalakulásra szorultak. Volt olyan régi ház, amelyet építése után csak 20 évvel újítottak fel, de némely építmény még 40 évnél is tovább várt, hogy külsejében újjászülessen. így később a vályoghoz tégla és kohósalak került. Általában az egyik helyiségből fürdőszobát különítettek el. Néhol az istállót nyári konyhának, a konyhát pedig szobának alakították át. Hangonyban egy-egy deszkapadlós házban mestergerenda és famennyezet, Szentsimonban néhány oszlopházban padfeljáró tanúsította a paraszti világ egykori létét a feledésbe merülő anyagi kultúra emlékeiként. A csűr, az istálló, a nyári konyha Ózd közelében többnyire elvesztette eredeti szerepét, és már csupán limlom tartására szolgált. Az L alakú házak felépítésükben és működésükben magukkal hordozták a paraszti eredet ismertetőjegyeit. Nem egy ilyen háztípus annak köszönhette létrejöttét, hogy később verandával vagy előszobával egészítették ki. A hagyományos földművelő és kisárutermelői életmód esetében az istálló, az ólak ugyanúgy hozzákapcsolódtak, mint a „hosszú ház"-akhoz. 505