A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

KRUPA András: Egy bükkszentkereszti szlovák asszony vallomása a Csehszlovákiába történt áttelepüléséről és visszatéréséről

öregemmel egy istállót. Ugye nem lehet, hogy egyik ódaion etette az egyik, a másik ódaion meg ordibálnak a jószágok! Egyszerre, ő az egyik ódalt, én a másikat. Ez mán itt vót - utolsó hónap. Mán itt született Svedláron az ötödik, a Józsi. 59-be. Svedláron, ez Kosice mellett van, ez szülőotthonba született. Nálepkovórol oda vitték szülni, van egy kis szülőotthon, ott. Ott etettük a teheneket, ott vótunk talán egy vagy másfél évig. Hát ott már mintha megállapodtunk vóna - de nem állapodtunk meg. Mink jártunk magunknak, hogy menjünk haza. Én már beadtam a kérvényeket, én jártam, hogy menjünk haza. Ez mán folyamatba vót nekünk, hogy hazamegyünk. Node ugye nehezen ment ez, mer férjem élt még. És ő akkor egyszer begörcsölt, bevitettem őtet a korházba. Szerdán begörcsölt, csütörtökön bementem vele korházba. Ez vót október 10-e körül, mer 18-án mán meghalt. És akkoriba nem tudtak megműteni, hát hogy nem lehet megműteni, míg görcsöl. Mikor mentem hozzá, állandóan inekciózták. Görcsölés ellen inekciókat kapott. Aztán átvitték Rozsnyóra korházba, hogy műteni. Ott valami jó professzor orvos, valami jó műtő orvos vót. Begörcsölt, és hasnyálmirigy-gyulladást kapott. Az orvos így mondta nekem, mikor meghalt, mikor beszéltem vele: hogy ezt mán nem birta ki. Állandóan egy hétig görcsölt, és görcsölés után megkapta a hasnyálmirigy-gyulladást, és ebbe halt meg. Magára hagyottan öt gyerekkel, honvágytól gyötörtén Igyhogy én maradtam. A legkisebb gyerek vót hat hónapos, utána vót nyolc éves, utána vót tizenegy éves, vót tizennégy éves, és vót tizennyolc vagy tizenkilenc éves - legidősebbik. Nohát ez keserves vót ott nekünk ugye. Öt gyerekkel, nem vót senkim, nem vót senki az egy világon. Én kikerestem, kijártam nyugdíj után. Hát nagyon sok év nem vót kidolgozva neki, mer ő sem vót idős, harminckilenc éves vót. Az özvegységi nyugdíjat kaptam, akkor én magamra kaptam hatszáz koronát, és egy gyerekre, azt hiszem, 120 koronát kaptam ilyen árvasági pótlékot. Igyhogy kilencszáz valamennyi koronát kaptam három gyerekre meg magamra. No, negyedik gyerekre nem kaptam, mer ő 15 éves vót, és se nem dolgozott, se nem iskolába járt. Mer akkor mán nem adtam iskolába ütet, mer hogy megyünk haza. Tovább tanulni nem ment, hogy hazamegyünk. Már folyamatba vót, hogy megyünk. No mikor meghalt a férjem, ő Rozsnyón halt meg, mink meg Nálepkovón laktunk. Nehéz vót ugye nekem odamenni, odaintézni, temetésre menni. Nem számítottam erre, ilyen fiatalon, hogy ő meg fog halni. Hát milyen keserves vót az. Aztán meg mán nem tudtam mit csinálni, fogtam egy levelet, és megírtam Bratislavára: Hát mondom ha akarnak, hogy én még éljek öt gyerek mellett, akkor vagy elengedjenek engemet haza, az öt gyerekkel együtt szüleimhez, ott van támogatóm, vagy mer akkor így sokáig nem fog menni az élet. Nohát ez nem lehet. Meg nagyon nagy honvágyam vót. Annyira nagy honvágyom vót, hogy én nem tudtam mit csinálni. Én keltem: itthon jártam. Én feküdtem: itthon jártam. Minden bokrot előttem, magam előtt láttam, ahol valamikor gyerekkoromba játszottam. Ilyen ez a honvágy. Sose tudtam. Mikor írtam a Pozsonyba, hát ez nekünk, én pontosan nem tudom, de nekem ez sürgősen folyamatba ment. Nekem egymás után jöttek aztán a levelek. így mindent hazahoztunk. Igyhogy nekem még most is megvan, tessék elhinni: eltettem ezt, amit leltároztak nekem. Meg is mondták nekünk, hogy hogy kell csinálni. Hogy ürítsem ki egy lakást, és tűtől kezdve, kanáltol minden külön-külön van. Nekem rá van írva: ennyi darab kanál, ennyi darab cipő, gyerekcipő, férficipő, ez nekem leltárba van. Jött nekünk egy rendőr, két férfi jött, és így leltározták nekünk. És ott is vótak addig, míg behordtunk vagonba mindent traktorral, és ők zárták le a vagont, és ők is engedték minket. Mink személyvonattal jöttünk, és a holmink vonattal. Mink hattunk magunknak élelmet útra, útravalót vittünk, meg a gyerekeknek való ruhát meg mindent, amíg ott vótunk. Hát aztán mentünk. A vonatra felültünk, és a vagont, én nem tudom, hogy már utána elindították, mikor mink mentünk, hogy a vagont lecsukták. Meg is mondták nekünk, hogy motorizált féleséget semmit ne vigyünk. Igyhogy a gyereknek vót egy motorbiciklije, azt is muszáj vót eladni, merhogy nem engedték átvinni. Végleges hazatérés a szülőfaluba Miskolcra (érkeztünk). Én már adtam tudtul, én küldtem táviratot hogy jövök. Autóval jöttek értem, Miskolcra jöttek értünk, ugye öt gyerekkel jöttem, hatan vótunk. Na és aztán, meg mikor hazajöttünk adtak értesítésül másnap vagy harmadnap, hogy jött a vagon. Na és akkor rendeltünk egy autót, aki hazahozta egyszerre vagy kétszerre. Ide (jöttem) szüleim házába, ide, ide, ide! Szüleim éltek, édesapám, édesanyám, életet ők adtak. Azér ennek adok hálát a jóistennek, hogy segített engem. Csak én is avval vótam szerencsés, hogy édesanyám elfogadott, helyet adott. Hát ez nem könnyű ilyennek, akit nem tudnak elfogadni, visszafogadni, az nem tud hová jönni. De beszélnek ők, hogy nagyon, nagyon. Azért nem jönnek sokan, meg is mondták, hogy azér nagy a honvágyuk, és nem is fognak látogatóba egyszer se. Csak vágynak nagyon ezek az idősebbek. Rozsnyón (temette el a férjét), de mán sírja sincsen. Mer én kifizettem akkoriba, tíz évig ki vót fizetve, mikor ott eltemettettem Rozsnyón. De ugye mink utána hazajöttünk jövő évbe. Október 18-án eltemettem őtet, aztán jövő év júliusba jöttünk haza 60-ba. 59-be meghalt, 60-ba hazajöttünk. Ki vót fizetve, de én ugye 492