A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TARCAI Béla: Fényképezési és fényképhasználati szokások 1900 körül

désre. így születtek a rakparti raktárak leeresztett redőnyei vagy a kezdetleges óceánjáró-kulisszák elé csoportosított kivándorlók istenhozzád-fotográfiái. Készültek ilyen fotók a „Kivándorló Magyarhoz" címzett fiumei korcsma előtt, majd a hajók fedélzetén is. Ezeket a képeket azonnal el lehetett küldeni az eltávozottakért aggódó családnak, természetesen néhány soros üdvözlettel. A fotótörténet kutatója számára aligha lehet megrázóbb élmény, mint ezeknek a hazától és családtól elszakadó üzeneteknek a megismerése, még akkor is, ha itt-ott a keserű humor sziporkái is felvillannak. A bihardiószegi F. Gábor pl. így búcsúzott: „A fene egye meg ezt a Hajót. Isten veled Magyarország, nem gyüvök többet vissza." A kivándorlás tragikus élményvilágához tapadt az illúziók kergetése, a kiábrándító valóság tudatos megszépítése. Az Újvilágban partot ért merész vállalkozók ismét lefényképeztették magukat az otthoniak számára, ügyelve arra, hogy a háttér egy előkelő utca, egy szép park vagy felhőkarcoló legyen s talán még autó is. Ezek a fotók megnyugtatásul üzenték a hazaiaknak, hogy ebben a világban minden olyan szép és jó, ahogy azt az ügynökök lefestették. A valóság azonban legtöbbször az ellenkező volt, a remények nem mindig teljesültek, de a sorsdöntő elhatározásban megmutatkozott keménységnek meg kellett maradni. Ezek az emberek még hittek a fénykép bizonyító erejében. A vándormozgalmak körében szólni kell a tehetősebb polgárok utazásairól is. Ez az az időszak, amikor rohamléptekkel épülnek a vasútvonalak, fejlődik a hajózás, megjelenik és forradalmasítja a közlekedést a gépkocsi, divatba jönnek a fürdőhelyek és divat lesz általában az utazás. Az emberek kirándulnak, rokonokat, ismerősöket látogatnak, üdülnek, gyógyulnak, szórakoznak, de üzleteket is kötnek. Ezek az utazások kiváló alkalmat nyújtanak a fényképezkedésre. Most már nemcsak portrék, hanem úgynevezett társasági fényképek is készülnek, megörökítendő a szolid polgári szórakozás érdemes pillanatait. A fényképek a személyes élményeken felül általános érvényű, fotográfiai információkat is közvetíteni tudtak, hatottak a közönség ízlésére, és természetesen bővítették a fényképészek ismereteit is. És mozogtak természetesen maguk a fényképek is. A társadalmi tagozódás minden szintjén divattá vált a fényképezett portrék ajándékozása, legtöbbször a hozzá tartozó, személyhez szóló ajánlással. így az egyes családok őrizetében képgyűjtemények keletkeztek, amelyek nem csupán az ábrázolt személyek arcvonásait konzerválták, hanem a kiterjedt családi kapcsolatokat is reprezentálni tudták. Ismerünk olyan családi fényképalbumokat, amelyek a kor meghatározó személyiségeinek portréit és kezevonásait megőrizték. Az ilyen gyűjtemények a társadalomtörténeti kutatások felbecsülhetetlen értékű forrásaivá váltak. Az elmondottakból szinte törvényszerűen kell következtetnünk arra, hogy a világméretű mozgások és kölcsönhatások következtében a hétköznapi szükségleteket kielégítő fotográfiában bizonyos uniformizálódás következett be. Ha az ebben az időszakban készült portréfényképeket egymás mellé rakjuk, mindeniken azonos, konvencionális vonásokat fedezhetünk fel, függetlenül attól, hogy azok Budapesten, Bécsben, Berlinben, Abbáziában vagy Lembergben készültek. Ezzel együtt megfigyelhető az ízlés hanyatlása, a felvételezők alkotó egyéniségének elszürkülése. A fénykép felhasználói magatartásának vizsgálatánál a kis- és nagypolgári attitűd szembeállása figyelhető meg a még annyira konvencionális keretek között is. A fénykép a kispolgár számára nemcsak a saját, hiteles arcmásával való találkozás élményét jelenti, hanem bizonyos társadalmi értéknövekedés illúzióját is. A kispolgárt a fénykép a korabeli szóhasználat szerint „megörökítette", megmutatta számára a kitörés lehetőségét az ismeretlenségből és a jelentektelenségből. A fényképezkedés számára mindig ünnepi 458