A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)
TARCAI Béla: Fényképezési és fényképhasználati szokások 1900 körül
és ceruzával végzett szépítő művelet kezdetben csak felajánlott lehetőség, később divatigény lett. Az úgynevezett „nyers", vagyis retusálatlan képet a megrendelő nem vette át. A fényképezés jó üzletnek számított, tehát a mesterek a haszonban voltak érdekeltek, nem pedig az érzelmi és ízlésbeli megfontolásokban. A reprodukciós technikák 6 a retus édestestvérei, mivel ezek is alkalmasak arra, hogy az eredeti felvételből valami egészen mást csináljanak. A mesterségből később művészet lett, és a retusőrök, valamint a nyomdatechnikai sokszorosítás szakembereinek együttműködéséből új kommunikációs forma, a reklámfotográfia született. Ez kétségtelen nyereség a fotográfia sokoldalúságának bővülése szempontjából, de ugyanakkor veszteség is, mert megingott a fénykép szavahihetőségébe vetett hit. Most már nemcsak a vájtszeműek számára vált kétségessé, hogy a fénykép mindig a valóságot, az igazat mutatja. Az értelmes és munkájukból megélni akaró fotográfusok mindig törekedtek arra, hogy ügyfeleiket a fényképezőgép elé csábítsák. Ezt a célt nem csupán technikai újdonságokkal, a fényképek attraktív megjelenítésével, hanem egyéb üzleti fogásokkal, ötletekkel tudták elérni. Párizsban pl. a „Helios" nevű műterem külön árjegyzéket tett közzé a délelőtti és az ünnepnapi közönség, és egy másikat az úgynevezett „jobb társaság" számára. 7 Ehhez tudni kell, hogy az akkori párizsi elegáns világ későn kelő volt s ezért csak délután volt alkalma fényképészhez menni, ünnepnapokon pedig más szórakozás után nézett. Az ebből eredő egyenetlenség kiküszöbölésére eszelte ki a „Helios" a kettős díjrendszert. Ugyancsak Párizsban vált szokássá, hogy ha valaki a „Süsse" műtárgykereskedésben legalább 10 Fr értékben vásárolt, jogot nyert egy ingyenes vizitkártyafotóra. A „La vie Parisienne" előfizetői szintén ingyen kaptak egy-egy portrét. Minél hosszabb tartamú volt az előfizetés, annál nagyobb méretű volt az ajándékfotó. Amióta III. Napóleon véletlenül betévedt egy párizsi fényképész műtermébe, hogy Lulu fiát kedvenc pónija hátán lefényképeztesse, és ugyancsak véletlenül ő maga is a fényképre került, az élelmes mesterek egyre gyakrabban törekedtek - nemegyszer anyagi áldozatvállalás árán is - az uralkodóházak tagjai „udvari fényképésze" címének elnyerésére. A korabeli folyóiratokban gyakran olvashatjuk, hogy ezek az előkelőségek érdeklődésükkel és látogatásukkal tisztelték meg az egyes műintézeteket. Az udvari fényképész titulus természetesen megjelenet a fényképész üzleti papírjain és verzóin azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy a cég hírnevét öregbítse. Ettől a szokástól egyedül Nadar 8 , a kor kétségtelenül legnagyobb portréfényképésze tért el, mert ő megelégedett azzal, hogy képeit Bonaparte Napóleon stílusára emlékeztető N betűvel szignálja. Az első udvari fényképészek között érdemes megemlítenünk a müncheni Joseph Albertnek, a reprodukciós fotográfia úttörőjének nevét, aki a címet a bajor királytól kapta 1857-ben. A századforduló táján a hivatásos portréfényképészek egyre növekvő táborában különböző csoportok alakultak ki, attól függően, hogy ki hol és milyen körülmények között tudta a kenyerét ebben a szakmában megkeresni. Megjelent a vándorfényképészek második generációja, amely - elődeivel ellentétben - már könnyen mozgatható, kis terjedelmű felszereléssel közlekedett és gyorsfényképeket készített a vásárok és búcsúk, vagy a vasárnap délutáni korzó közönsége részére, vaslemezre vagy fordítós papírra. 6 A müncheni Joseph Albert (1825-1886) találta fel a fénynyomást, az első fényképsokszorosító eljárást s ezt 1868-ban Hamburgban mutatta be. 7 Photographische Correspondenz 1864. 1-6. 8 Gaspar Félix Tournachon (1820-1910), akit a fényképezés Tizianójának is neveztek. 456
