A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

TARCAI Béla: Fényképezési és fényképhasználati szokások 1900 körül

önkényesen határozza meg. Ilyen értelemben én a 19. század hatvanas-hetvenes éveivel kezdődött és az első világháborúval lezárható időszakot vettem alapul. Tőlünk nyugatra ez idő tájt zárul le a „Gründerzeit"

2

, nálunk pedig, a nyugatnál egy ütemmel későbben, felgyorsul a polgáriasodás és mutatkoznak a kapitalizálódás kezdeti jelei. Társadalmi oldalról nézve ezek a „ferencjózsefi boldog békeidők". Erre az időszakra esik az 1867-es kiegyezés, ami tulajdonképpen nem tekinthető történelmi határkőnek, mert a nemzeti ellenállás és az európai politikai helyzet által az előző években kikényszerített engedményeket csupán kodifikálta. Társadalomformáló hatása a vármegyei autonómia helyreállításában, a birtokviszonyok megváltozása és az iparosodás következtében előállott átstrukturálódásban nyilvánult meg. Másik jelentős esemény volt a millennium, amely minden termelő ágazatra, így a sokszorosítóipar körébe sorolt fotográfiára is ösztönző hatást váltott ki. Ezek az évtizedek más szempontból is meghatározók voltak a fényképezés történetében, mert a technikai fejlődés ebben az időben tette lehetővé, hogy a fénykép tömegcikké és így mindenki számára elérhetővé váljék. Ebben a helyzetben alakulhattak ki a fényképezésben és a képhasználatban a jórészt még ma is élő szokások, és ekkor váltak kitapinthatóvá a fotográfia és a társadalom kölcsönhatásának első jelei. 3. Azt hiszem, természetesnek tűnik, hogy a vizsgálódások a volt Osztrák-Magyar Monarchia földrajzi határai között mozognak. Ez azonban nem zárja ki azt a következtetést, hogy a századforduló környékén a politikai határoktól függetlenül, eléggé egységes európai kép alakult ki, amiről külön is érdemes beszélni. 4. Ismert tény, hogy a fotográfiával foglalkozók körében a kezdetektől fogva érdekes polarizációs folyamat indult meg. Voltak, akik hamar felfedezték a megélhetés lehetőségét és foglalkozásszerűen kezdtek fotografálni. Mások viszont új és izgalmas kedvtelést kerestek és találtak a természet valósághű leképezésének módszerében. így alakult ki a hivatásos-amatőr ellentétpár annak ellenére, hogy az eljárást mindkettő azonos forrásból és azonos módon, autodidaktaként tanulhatta meg, hiszen szervezett szakmai képzés és jogi szabályozás a kezdeti időkben nem volt.

3 Tanulmányomban csak az ún. ipari fotográfiával, vagyis a mindennapi közönségigényt kielégíteni akaró formával kívánok foglalkozni. Az amatőrfotográfia társadalmi kapcsolat- és hatásrendszere külön tanulmányt érdemelne. A fotográfia megjelenésének első társadalmi reakciója a meglepetés volt. Nem is csoda, hiszen az ember először vehette kezébe saját természethű képmását, ami más volt mint a rajzolt vagy festett képmás, és amit eddig csak a tükörben szemlélhetett. A következő lépés már érzelmi töltést is hordozott, mert sokan kételkedtek értékében, sőt mereven elutasították, sőt egyes egyházi vélemények istenkáromlásnak minősítették. Szerencsére többen voltak azok, akik megsejtették jövőjét és hívévé szegődtek, ami nemcsak az elismerést, hanem az eljárások elsajátítását és gyakorlását is jelentette. A fényképezés feltalálásával egy új technika lendült mozgásba. Nem véletlen, hogy ez a technika elsőként a festőket, a réz- és fametszőket hódította meg, mert az új masina segítségével hihetetlen gyorsasággal lehetett a világról és az emberekről feljegyzéseket készíteni és ezt a lehetőséget gazdaságilag is ki akarták használni. Jacques Mandé-Daguerre 1839-ben szabadalmi védettség nélkül az emberiség közkincsévé tette találmányát. Mindenekelőtt ez tette lehetővé gyors elterjedését és népszerűségét mind a fényképezők, mind a felhasználók körében. 2 A gazdasági fellendülés időszaka a német és osztrák államokban. 3 A fényképezést 1920-ban vették fel a képesítéshez kötött iparok jegyzékébe. 454