A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

LÉNÁRT Béla: Népiskolák Borsod megyében (1867-1918)

semmit! Egy 1900-as alispáni jelentésben még mindig 34 elfogadhatatlan nagyságú és minőségű lakásról olvashatunk. Ilyenekről: Szakáld, községi tanítói lakás „...inkább viskó, mint ház, kéménye bedőlt, beázik, az ablakok be vannak tapasztva, szárnyai nem nyithatók... düledező a klozett..." Schandl Dénes mónosbéli tanító lakása még 1914-ben is egy 15 m

2-es szobából, egy 8 m

2-es konyhából és egy 7,5 m

2-es kamarából állt stb. A nagyobb településeken, ha szolgálati lakás nem volt, lakbérkiegészítés járt. Számos panaszból tudjuk azonban, hogy ezek az összegek - különösen a tízes évek gyorsuló inflációja közepette - már nem fedezték a bérleti díjakat. Mezőkövesden pl. 200 koronás térítést kaptak a tanítók, ott akkor egy kétszobás tisztességes bérlemény a század elején már 400 koronába is került. Miskolc 1911-ben a 2. lakbércsoportba volt sorolva, a tanítók 420 koronás térítésben részesültek, ennyiért ekkor már csak a város külső kerületeiben lehetett lakást bérelni, az iskolák nagy része pedig a belvárosban volt. Mielőtt a felsorolt problémákból végső következtetéseinket levonnánk, meg kell fontolnunk az alábbiakat is! Az egyre nagyobb számú állami, községi-társulati iskolai tanítók az átlagosnál magasabb bérüket rendszeresen és pénzben kapták, tehát nem találkoztak az ismertetett gondok nagy részével. Voltak számosan olyan felekezetek is, amelyek kiemelkedő bért fizettek tanítóiknak (Alsózsolca 600, Diósgyőr r. kat. 500, Sajókeresztúr ref. 500 Ft stb.), és biztosították azok pontos, hiánytalan kifizetését is. A lakáskérdés folyamatos javulását igazolja, hogy amíg 1885-ben Hídvégi tanfelügyelő a 319 meglévő szolgálati lakásból csupán 217-et talált törvényesen megfelelőnek, addig 1900-ra ez 34-re csökkent. Közben pedig sorra épültek a VKM tervei alapján készült iskolák olyan akkor korszerű lakásokkal, amelyekben még ma is számos kollégánk vagy nyugdíjas pedagógus él. Összegzés: Borsod megye (de minden bizonnyal az egész ország) tanítóságának helyzetét, életérzetét, a pedagógiai tevékenységgel kapcsolatos attitűdjét, társadalmi rangját, elfogadottságát alapvetően tehát a pálya teljes presztízsét a pedagógus bérezés tulajdonképp mindig is meglévő alacsony szintje befolyásolta. Az alacsony szint átlaga mögött meghúzódó további szóródások, továbbá a bérezés egész rendszerének anomáliái a pedagógusok nagy csoportjait sodorták a tisztességes társadalmi lét peremére, míg más rétegei elfogadható kispolgári módon élhették mindennapjaikat. Befejezésül - talán egy tudományos dolgozat szellemének kevésbé megfelelően e kétfajta életérzés korabeli megfogalmazását adjuk: „A legutolsó napszámos is megkapja a maga bérét, mi mint tanítók azonban egy fél évig, sőt huzamosabb ideig nyomorgunk fizetés nélkül. Ilyen állapotok mellett, míg a kereskedő hitelez, csak letudjuk a napokat azon keserű tudattal, hogyha mi a megélhetéshez szükséges cikkeket készpénzzel vennénk -jutányosabb árban kaphatnánk meg. Szégyenpír fut végig arcunkon, midőn nap-nap mellett megalázva könyörögni kell a hitel meghosszabbításáért. Fizetésünket csak holmi könyöradománynak tartja az iskolaszék, így kegyétől függ kiszolgáltatja-e vagy sem járandóságunkat. Ilyen szomorú, de tiszta valóság ez nálunk..." (Történt mindez Rakacaszenden 1905 körül Gerberi Szilárd és Murin Mihály tanítókkal!) „Tagadhatatlan, hogy a nemzet napszámosa a tanító helyzete javult, emelkedett. A „rekt. uram" és kántor uram színpadi alakjai ... mindinkább gyérültek és eltűntek... A 403