A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

LÉNÁRT Béla: Népiskolák Borsod megyében (1867-1918)

Hídvégi még 1900-ban is ilyen esetekről számolt be: „...Balatonban 121 gyermek járt egy terembe 1 tanító keze alá... Csokva és Omány ... közösen tartanak egy iskolát, melybe 133 növendék járt egy tanító elé..." stb. Mindezekhez tulajdonképp felesleges bármily kommentárt fűzni! 2. A néptanítói képzettség vizsgálata további ingoványos talajra vezet. A Törv. 133. §-a szerint tanítói hivatalra csak nyilvános képezdében elnyert oklevéllel lehetett igényt tartani. Mindazok pedig, akik már tanítottak, de ezzel nem rendelkeztek, kötelesek lettek volna póttanfolyamot végezni, képesítő vizsgát tenni. A törvény alkotói jól látták, hogy nagyszámú olyan „tanító" működik a pályán, akinek lehetővé kell tenni a képesítés megszerzését, sőt idősebb korban még ettől is eltekintettek, csupán a tanításbeli jártasságot kellett igazolni. Kik is voltak az akkori néptanítók? Hogy működött a rendszer? A református egyházkerületben hosszú ideig divat volt az ún. rektória intézménye. A sárospataki teológia utolsó éves növendékei ennek keretében három évre kirajzottak és néptanítóként működtek diploma nélkül. Az áhított cél természetesen a lelkészi állás volt, amelyet a teológia egyidejű elvégzésével azonnal megpályáztak, otthagyván iskolájukat. Ide aztán megérkezett az újabb végzős diák. így fordulhatott elő pl. olyan hihetetlen eset, hogy Barcikán a XVIII. sz. közepétől 1885-ig 65 tanító működéséről szerzett tudomást a tanfelügyelő! Gyakori volt az összevont foglalkozás: lelkész-tanító, jegyző-tanító, postamestertanító. A Törv. megjelenése időszakában sokan próbálkoztak tanítói pályázattal. 1876-ban pl. Miskolcon az egyik felekezeti iskolába egy segédlelkész, egy írnok, egy volt sárospataki szenior (a főiskolai ifjak diák szemináriumi vezetője) és egy papjelölt adta be pályázatát. Tanítói oklevéllel egyik sem rendelkezett. A legszörnyűbb azonban az volt, amikor 1-2 elemit végzett, írni-olvasni is alig tudó ember foglalkozott tanítással. Pogán még 1885-ben is egy Holló György nevű földműves oktatott. Nyéken ugyanekkor Láng Imre a csizmadiamesterség folytatásával egyidejűleg tanított. Latorpusztán egy kiszolgált katona, Alsótelekesen egy meghatározatlan foglalkozású egyén volt a tanító - sorjázott Hídvégi tanfelügyelő panaszáradata. A segédtanítói rendszer sem igen javított a minőségen! A tanítók ui. 1875-ig (ekkor lépett érvénybe a nyugdíjtörvényük) életük végéig voltak kötelesek oktatni. Az elöregedett pedagógusok ezért saját jövedelmük terhére segédtanítót állítottak be, akiknek hosszú ideig nem kellett saját oklevéllel rendelkezni, kenyéradó gazdájuk diplomája volt a garancia. így aztán bizony nem volt ritka a diák, de olyan eset is előfordult, hogy a tanító saját iskolája 4 elemit végzett jó növendékét állította maga mellé vagy maga helyett! S végül az oklevéllel rendelkezőkről sem lehetett pontosan megállapítani, diplomájuk megfelelt-e a törvényes előírásoknak? Oly sokfajta oklevél, tanképesítő irat, igazolás volt közkézen, ahány felekezethez tartoztak a tanítók. Még azonos felekezetek más-más egyházmegyéjében is különbözött a gyakorlat. És ebben a zűrzavarban kellett rendet teremteni a tanfelügyelői hivatalnak! Az első lépés az egyházi főhatóságok felszólítása volt a törvényes előírások betartására. Hamarosan létrejöttek azok a tanképesítő bizottságok, ahol pótolni lehetett a hiányzó diplomákat. A dolog azonban csak döcögve haladt előre, kemény vitákat eredményezve az egyházak és a törvényhatóság, ill. minisztérium szakemberei között. Végül megszületett a korszakalkotó gondolat: az állam törvényalkotással fogja kényszeríteni a fenntartókat a tanítói diploma megszereztetésére úgy, hogy az újabb és 399