A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

VIGA Gyula: Tájforduló társadalom (Megjegyzések a kultúra ökológiájához)

a kultúra és az azt hordozó ember azon tulajdonságaira figyel, amelyek a legszorosabb kapcsolatban vannak a környezet hasznosításával. Ennek során azonban - elsősorban Gunda Béla kutatásaiban - megkülönböztetett figyelmet kapnak az „eredeti ökoszisztémák", amelyek még „érintetlenebbek", s talán kevesebb hangsúlyt kap azok meghatározottsága és folyamatos változása, vagy változásának lehetősége. Elsősorban a kulturális folyamatokat vizsgálják olyan szempontból, hogy a környezethez való alkalmazkodás során a kultúra mennyire meghatározott, milyen tartományban választhatók eltérő viselkedésmódok, ám a környezeti determinizmus elkerülésével kevesebb figyelem jut a környezetben, a természetben végbemenő változásoknak. Az ökológiai szemlélet másik iránya közvetlenül a természettudományok felé mutat, s úgy tűnik, hogy - kicsiben és rövidebb idő alatt - e régió tudományosságában is végigfutottak azok a viták, metódusok, értelmezések, amelyek az ökológia társadalomtudományi alkalmazások lehetőségét egészében követték.

7 Ezt az irányzatot elsősorban a globális közelítés, a - sokszor csak célkitűzéseiben élő - holisztikus szemléletmód jellemezte, egészében azonban maga is differenciált. Felismerhető benne a földrajz művelőinek helykijelölése a geográfiai determinizmusnak és annak az elképzelésnek a határvonalán, ami az emberiség históriáját a természet fölött aratott folyamatos sikertörténetként értelmezi,

8 az agrártörténet és az agráretnográfia állásfoglalása az erdők, vizek és a művelhető kultúrtájak ambivalenciája mellett,

9 nem utolsó sorban a biológiai és környezeti ökológia művelőinek félelme a fenntartható fejlődés érdekében, a kultúra ökológiájának a régmúlt és a közelmúlt műveltségi értékei iránt érzett aggodalma,

10 s számos más probléma, amelyek már túlmutatnak a néprajz/antropológia területén. A kétféle közelítés között persze - témák és kutatók szerint - változó szélességű az elválasztó mezsgye. Az utóbbi több lehetőséget nyújt - a történeti és történeti földrajzi források bevonásával - az alkalmazkodás típusainak szélesebb körű megismerésére, történeti folyamatok, változások elemzésére, az előző inkább a műveltség egészére gyakorolt hatás, a kultúra működése finomabb feltárását teszi lehetővé. Talán nem egészen szabatos szóhasználattal az egyiket az ökológia kultúrájának, a másikat a kultúra ökológiájának nevezhetnénk. Kétségtelen, hogy az előbbi közelítés - a kultúra szövetének változásait feltárva - árnyaltabban mutathatja meg, hogy a műveltség nem egyszerű lenyomata a táj és ember viszonyának, a környezeti korrelációknak, hogy a hasonló környezeti feltételek között fejlődő, változó kultúrák részleteiben akár egészen mások lehetnek. Magam az ökológiai közelítés utóbb említett, térben és időben kiterjedtebb értelmezését fogadom el elsősorban, s úgy vélem, hogy a néprajz módszereivel eredményesen lehet társulni a történeti földrajz, valamint az új tudományágként alig évtizedes múltra visszatekintő történeti ökológia vizsgálati módszereihez és eredményeihez.

11 A kiindulást természetesen a néprajz sajátos munkamódszere jelentheti, az interdiszciplinaritás azonban ma már természetes, s a táj és ember viszonyának műveltségformáló hatásában is komoly lehetőség a hosszú történeti metszetek kiemelése. Az alkalmazkodás önmagában is dinamikus folyamat, ahogyan változó a műveltség állapota is, ám ez utóbbi részben attól függ, hogy a környezeti korrelációk milyen 7 Cs. Varga (red.) 1987. kötet tanulmányai 8 Pl. Frisnyák 1990.; Somogyi 1994. 9 Ikvai 1991.; Hoffmann 1994. (Mindkettő bőséges irodalommal.); Viga 1994. 10 Az Új Forrás című folyóirat vitája (1986), pl. Sőtér István, Gunda Béla hozzászólásai Lihacsov, D. Sz. tanulmányához.; Lásd még: Viga 1989. 11 R. Várkonyi 1992.7-104.; R. Várkonyi 1992a. 1296-1309. 272