A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)
KÖZLEMÉNYEK - MAKOLDI Sándorné: Győri Elek emlékét őrizze Tokaj
lista módon. A nagy szecessziós mester, Rippl-Rónai József pedig nem a képein keresztül mutatta magyarságát, hanem azzal, hogy hazatért - és olyan festőt fogadott szárnyai alá, mint Káplár Miklós, aki már más módon törekedett a magyar festészetre. Közben ugyanis Csontváry vonalán felszínre került egy küldetéstudattal vállalt nemzeti vonulat, mely gondolkodásmódjában és eszközeiben is saját maga tudott lenni, úgy európai, hogy közben teljesen magyar. Őseink sámánisztikus erejével a festészet nyelvén közölte üzenetét, amelyből, ha Csontvárynál mást nem látunk, csak annyit, hogy áldozatok árán is végigjárta, felkereste azokat a helyszíneket, amiket a nemzetünk szellemének kialakulására meghatározónak tartott, már megadja az alapot töprengéseinkhez. Káplár (és Boromisszáék, Medgyessyvel együtt) az Alföldön találták meg a jelenben is a múltat, a folyamatosságot, amit a néprajzosok is kerestek az ősfoglalkozásokban, a magyar lélek jellemzőiben. A miskolci MokryMészáros Dezső magányában keleten kereste e jellemzőket, s barátokra talált az előbbi festők, szobrászok, őstörténészek közegében. E fordulat megszületett az egész társadalomban, a világháborúk árnyékában kerestük magunkat, most már nem külsőségeiben, hanem - a valódi, komoly törekvésekben - tartalmaiban. A festők körében megalakult a Magyar Képírók Társasága, kiknek elnevezésük szerint az lett volna a céljuk, hogy képírással, azaz vizuális információval fejezzék ki egyetemes mondandóikat, mint a népművészet. A századfordulón felszínre került népművészetünkről ugyanis kiderült, hogy századok óta rejtve hordozza a magyar nemzeti kultúra olyan formáit és tartalmait, ami üzenet korunknak is. (Bár ilyentén értelmezését a mai napig megtagadja, de el nem fojthatja a német iskolázottságú néprajztudomány.) Győri Elek e népből származott, velük közvetlenül együtt élt. A gyökereit ismerve, e népet mutatta be képein az első perctől az utolsóig azonos szemlélettel, kiforrottan. A főiskola nem változtatott szemléletén. Szőnyi írja, aki az őstehetségekről szólva, Győri Eleket sem hagyta ki: „Többeket személyesen is ismertem, s főként sok munkájukat láttam... Tehetségük felőrlődött abban a meddő küzdelemben, hogy hazulról hozott sajátos látásukat összeegyeztessék az önkéntelenül magasabb rendűnek és ezért részükrők is követendőnek érzett, városban megismert művészi kultúrával." Az európaiság hamis elvárásával! „Szőnyi éleslátását talán legjobban a Káplár hatására mozduló, tehetséges Győri Elek festőművész életének azok az évei igazolják, mikor önerejéből elért, megérdemelt sikerei után a '30-as évek végén beiratkozott a képzőművészeti főiskolára. Egy évfolyamba kerültünk. Kevés barátjának is fájt, ahogy kereste önmagát..." - teszi hozzá Masits László (Káplár Miklós művészi indulása, Debrecen, 1977). Ugyan Szőnyiék honnan is tudhatták volna, hogy nem csak önmagát keresi, hanem nemzeti kultúránkat, amit éppen a városi, öncélú festészet fosztott meg a népművészettől. Attól a kifejezési formától, mely a látvány szintjén dokumentum, mégis summázat, mint a Győri Elek képei is. Csak az eszközöket nehéz újra egyesíteni! Korunk művészeti elképzelésének rákfenéje, hogy megtagadja a képzőművészettől a tartalmakat, a céltudatos mondanivalót, azt is, amit képi eszközökkel érhet el. Szégyelli az érzelmi töltést, titkolja az elkötelezettséget, és a nemzeti jelleget. Győri Elek is e szellem miatt maradt a végén egyedül, s húzódott vissza falujába a Taktaköz és Hegyalja találkozásának vonalára. Nem véletlen, hogy itt a sárospataki népi kollégisták, falukutatók között talált mégis barátokra. Habár benn volt ő a felszabadulás utáni festészet vérkeringésében, a tokaji művésztelepre járók között, mikor megalakult a Tokaji Művészek Szabad Szakszervezete a Szabad Művelődés keretében, s a Tokaji Dolgozók Képzőművészeti Szabadiskolája is! De Győri Elek be549