A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

körülményei ismét regényesen romantikusak. A bujdosás kalandos történetét az álruhás utazás motívuma keretezi: „A tardonai lelkész, Rácz Endre barátom bizonyítványával állítottam be Miskolcra, mint »Kovács János, aki falunkban hosszabb ideig szolgált, megy fel Pestre szolgálatot keresni«. (...) Az a derék becsületes magyar hivatalnok, akihez beállítottam fekete paraszt gubában, fontos talpú nagy csizmában, mikor elmondtam neki, hogy én vagyok az a Kovács János, akinek passus köllene Pestre, nagyon végig nézett rajtam, nem szólt semmit, csak megírta az útlevelet. Utazhattam vele. Természetesen a gyorskocsin a kocsis mellett ülve, mer egy ilyen gubás parasztot csak nem ültethettek be a hintóba a tensasszony mellé. A tensasszony volt a feleségem." (Jókai miskolci beszéde 1883-ban.) Pesten még néhány (hó)napig bujkál(gat), aztán Sajó néven megjelenteti a Csataképek első darabjait. Az álneves publikálás persze a szerző üldözöttségét hivatott demonstrálni, az üldözöttség képzete pedig a Jókait körüllengő mitikus aura nélkülözhetetlen elemének bizonyul. „Nem vagyok se hős, se óriás - írja A tengerszemű hölgyben -, megijeszt a lövés hangja, elsápadok a halál előtt, könnyekre fakaszt a fájdalom de az utamról le nem lépek. Ha nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«, ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk." És valóban, amikor a magyar írók többsége - bár eltérő okok miatt - hallgat, sőt még a fővárost is elhagyja, Jókai egy példátlan írói karrier első (és talán a legfontosabb) lépéseit teszi meg. Sikerének valószínűleg az a titka, hogy felismeri a „ravatal fölött álló szónok" szerepének kivételes jelentőségét. E szerep kettős feladatot ró az íróra: egyfelől el kell siratnia a szabadságharcot („Egy-egy laudatio funebris a Csataképeknek mindenik darabja (...) - állapítja meg találóan Zsigmond Ferenc), másfelől fel kell támasztania egy legyőzött és megalázott nemzetet („Én a néma betűkkel, feleségem az élő szóval ébresztgettük alvó, tetszhalott nemzetünket" - emlékezik vissza ezekre az évekre Jókai az 1883-as miskolci beszédben). A Csataképekkel kezdődő nagy írói korszakát elsősorban a közönségteremtés koncepciója határozza meg. Először is tisztában van azzal, hogy „nincs hálásabb, kihasználhatóbb, rajongóbb közönség egy gyászoló nemzetnél" (Zsigmond, é. n.). Jókai pontosan tudja, hogy milyen művek fognak tetszeni legjobban ennek az olvasóközönségnek, „a hazát és alkotmányát vesztett, becínkerektől agyonizgatott, zsandároktól fináncoktól agyonellenőrzött, német szóra s idegen törvények, rendeletek paragrafusaiba fogott, sírva reménykedő magyar népnek" (Kristóf, 1925). Kitűnő témának kínálkozik például a szabadságharc heroikus és a bujdosás szomorúan romantikus ideje. A szerzőnek célszerű saját élettörténetét is alárendelnie a kollektív sorsregénynek, a nagy mitikus nemzeti epopeiának. Ebből következően gondoskodnia kell a saját kultuszát is megalapozó Jókai-legendáriumról. E corpus jellegzetes darabja ismerhető fel a tardonai bujdosás kultikus történetében. Az írónak szüksége van a történet morális tendenciája által karizmatikussá formált önképre. Ahogy Zsigmond Ferenc (é. n.) fogalmazza utolérhetetlen pontosságú mondatában: „csodaszerű hatásának legfontosabb eszköze hiányzott volna, ha ő is végig nem szenvedi szabadságharcbeli szerepének következéseképpen azt a mártíriumot, amely a halálra keresett bujdosó hazafias alakját vonja glóriába." A tardonai bujdosás kultikus története tehát egy szakralizáit Jókai-életrajz, egy sajátos Jókai-regény kulcsfontosságú fejezeteként is értelmezhető. Az persze meglehetősen nehezen lenne eldönthető, hogy ez a történet mennyiben járul hozzá a Jókai-kultusz kialakulásához (valószínűleg nagymértékben), illetve a történet kultikus átlényegülése mennyiben csupán a Jókaikultusz visszahatása (valószínűleg nagymértékben). Mindenesetre „a kultikus szerzők - hangsúlyozza Szilasi László (1992) - a szerző szellemében járnak el, amikor 533