A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - PORKOLÁB Tibor: A bújdosó Jókai. (Kísérlet egy kultikus történet (rekonstrukciójára)

„ÉLETEMBŐL KITÖRLÖTT IDŐ" (A TÖRTÉNET MEGKÜZD A TERJENGŐSSÉG VESZÉLYEIVEL). A menekülés célpontja „egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, amelynek még a neve sem volt feljegyezve Karács Ferenc térképén" (A tengerszemű hölgy). Jókainé tehát olyan búvóhelyet talál férje számára,

1 ami egyrészt nem létezik, másrészt (ha mégis létezik) gyakorlatilag megközelíthetetlen. „Folyvást ősrengetegek között halad az ember - írja Jókai Az első ősz hajszálak című visszaemlékezésében -, négyszer, ötször átgázolva a patakon." A tengerszemű hölgyben pedig így mutatja be rejtekhelyét: „Öt óráig haladtunk a sűrű erdőségek között előre (...) Ott egy mélyen elrejtett gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája. (...) olyan rejtek volt ez, ahová látogató nem járt, s a bennlakók sem jártak sehova." A külvilágtól teljesen elzárt Tardona ideális menedék a bujdosó számára, hiszen itt maga a hatalmas természet öleli keblére. Az üldözött hős az erdőket járja („Kergetett valami reggeltől estig erdőről erdőre." Az első ősz hajszálak; „Mindennap összevissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket." A tengerszemű hölgy) és „meredek sziklaszálakra" (Egy bujdosó naplója), „messze kimagasló bércormokra" (A barátfalvi lévita) hág. Különösen sokszor keresi fel az Örvénykő (másik nevén a Pogányoltár) sziklatömbjét és a szentléleki pálos kolostor romjait. „Ez a kolostor környéke legkedvesebb helyem. (...) Alig látok itt embert (...) Hallgat körülöttem az egész világ, emberhang nem zavarja meg a csendet soha (...) Úgy élek itt, mint puszta szigetben a tenger közepén. Semmiről sem tudok semmit." (Egy bujdosó naplója) Ezt a - Jókaira olyannyira jellemző sziget-sttiizációt egyfelől a magányos vezeklés, a remete-szerep tragikus pátosza, másfelől az üldözöttség, a száműzöttség mártíriuma hatja át. A bukolikus-kontemplatív Jókai kedvelt témája az önéletrajzoknak is: „ott jár-kel a bujdosó Jókai, mint szótlan kísértet a rengetegben." (Móra, 1925); „Ez egyedül való bolyongásaiban szerette meg úgy a zordon természetet, amellyel összepajtáskodott. Ez abszolút magány kellett neki. Ez volt az utolsó iskola." (Mikszáth, 1907); „átadta magát a félig öntudatlan szemlélődésnek, melyben a valóságtól megcsömörlött ábrándos képzelet önmagát próbálta álomba ringatni. Ehhez a hangulathoz kittűnően alkalmas színhellyé tették Tardona vidékét a Bükk-hegység megragadó természeti szépségei; ebben a környezetben a Jókai romantikus hajlamú kedélye úgy elmerült a sorscsapások friss emlékeinek vezeklésszerű átélésébe, mint valami jótékony fürdőbe (...)" (Zsigmond, é. n.). A táj - A tengerszemű hölgy leírása szerint - valóban bővelkedik romantikus rekvizitumokban: „Az Örvény-kő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. (...) Ez volt rendesen kóborlásaim végcélja. (...) Lábam alatt, az előtérben, a bükkfák koronáiból alkotott sötétség, s ahol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona füstölgő kéményű, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek kockáitól, zöld vetések csíkjaitól tarkálló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul aztán a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lila színekben játszik, de rajtok is urolg a trencséni, turóczi hegység láncolata; ez már felhőkék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csúcsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat." És ugyanez visszafelé: „A legmagasabb hegytetőn állok, egy meredek sziklaszálon. (...) A lát1 Tardonát Telepy György, a Nemzeti Színház komikusa és mindenese ajánlja Laborfalvi Rózának. Telepy feleségének, Csányi Zsuzsannának két testvére él a faluban: Csányi Benjámin (Jókai vendéglátója) és Csányi Julianna (a falu lelkészének, Rácz Endrének a felesége). 529