A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

KÖZLEMÉNYEK - LOSONCZI Miklós: Munkácsy betyárja

nem állt meg az egyedeknél, átterjedt a kárpát-medencei létre is. Illyés is ezt fájlalja, hogy oly kevesen élnek, élhetnek a „költői szint" fönnsíkján, milliók süppednek el a duhaj indulatok, fékezetlen eszme-mákonyok, fertőzött cselekedetek mocsarában. Holnapra marad a remény - ezt is megfestette Munkácsy betyárjában -, hogy aki bűnre predesztinálódott, olyan ember lesz, aki az alkotás csúcsán létezik, hiszen Tennyson szerint is: „Lenni még nem élet". Sok a változat. Shakespeare negatív hőse Claudius gonosz, mégsem őrül meg. Raszkolnyikov gyilkossá válik, Dosztojevszkij a szenvedés kínjaival föloldja. Arany János balladáiban nem ismer könyörületet - Tuba Ferkó, Edwárd király, Ágnes asszony, Vörös Rébék fekete lelkülete miatt megőrül -, a bűn elnyeri büntetését. Munkácsy betyárja nem roncsolódik a siralomház boltozata alatt - kemény ember marad abban a kevés, engedélyezett, szűrt fényben -, bűntudata hézagos, tekintete szigorú: Gazember a világ, hogy engem gazemberré tett. O nem passzióból lett haramia, mint Jókai regényhőse, Fatia Negra - vádként mellette időzik gyermeke, sír felesége -, nem kapott becsületes megélhetést, figyelmet a világtól, nem kérték föl hongyarapítónak - értékpusztító lett, ezért önvád helyett harag támad benne utolsó óráiban is. Munkácsy betyárja, Móricz Zsigmond Sárarany embere - arra született, hogy gyémánt fényesedjen belőle - mégis sárrá változott önnön bűne és a világ kényelme, közönye következményeként. E herdált ember hatalmas energiákat visz a rákényszerített sírba. Mi veszi körül a homályba borult boltívek alatt? A kíváncsiság, az együttérzés, az árvaság, a közömbösség, mert a kor fölösleges embernek ítélte, de ez a magyar Pecsorin föllázad búcsúzó rezdülésében is - hallgatása kiáltás -, az idő hőse lehetne, szőlőnemesítő, orvos, fölfedező, vető paraszt, ha valaki odafigyel lehetőségeire. Igazságot tartalmazó monológot mond ez a mély - nem magába roskadt szenvedélyes vallomás. Báthory Gábor, a Fazekas Mihály megfigyelte Döbrögi, Petőfi Sándor Pató Pál ura önhibájából önző, pernahajder, lusta ember. Munkácsy betyárjával elbánt az élet, a sors, a társadalom és önmaga is, de személyisége csak az egyik hibázó, minden más is ellene esküdött. Lehetne művelt ember, akarta valaki, támogatta abban, hogy e faluról szerződött élet Bolyai János legyen? Nem lett azzá, akkor hogyan segítse a nemzet csinosodását, hogy hasson, alkosson, gyarapítson Kölcsey ajánlásával, hogyan legyen fölső lélek? Nem, nem érez bűntudatot, sokkal inkább vádat. Ahogy ül, az nem összeomlás, hanem tomboló düh. Gondolattá, eszmévé gyülekezik az árnyaltan és összetetten érvényesülő fény-árnyék. A módszer igazság egyben, mint Rembrantnál - csak a XIX. századi magyar valóság sűrű környezetében. Csorog a maradék külső fény az ablakból, pislákol szimbolikus érzékenységgel a gyertya és lobban a fény a gyermekben. Belső fény az. Jövő. A holnap első rezdülése. Az eldobott Bibliában lobog az indulat, zajt sugároz a tárgy hallgatása. Hordozza mindenki terhét. Nemcsak a betyár, a felesége is, a porkoláb nemkülönben, a szurony gyenge erő, legszívesebben elhajítaná. Az odu is monumentális boltozatával a hiábavalóság terme, asztal alatt korsó, valamit hordoz utolsó kívánsága teljesüléseként az otthon melegségéből. Nagy jelenetet látunk - Gorkij „Éjjeli menedékhelyéének előzetesét -, az ember pokoli kínját, magányát, mérhetetlen egyedüllétét - de a betyár motozó kislányában, a kíváncsi fiúcskában, a karon ülő gyerekben, a két kamaszban rezdül a remény, a tragédia sötétjét hajnalpír övezi. Sár lett a betyár lelke, de egyszer arany lesz az ember, a lurkók a börtön mélyén már írják Móricz Zsigmond „Sárarany" históriáját. Gyenge életminőség Munkácsy betyárja, a bűn és a mulasztás kiválasztottja. E betyárnépet bitóra viszik, „Nótázó vén bakaként" az első világháború vágóhídjára, otthagyják életposványként a semmittevés udvarában. Munkácsy a fő magyar motívumot avatta festészetté 1870-ben - színekkel nevezte meg a lélekben motozó, el463