A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - SZUHAY Péter: A magyarországi parasztság életmódjának változása 1945-től napjainkig

a területeken ugyanis, ahol a település gázvezetéket kapott, a fűtés és a főzés rendkívül egyszerűvé vált. A fűtést illetően szinte az ország területén egységesen több korszakot különíthetünk el egymástól. A 60-as évek végéig alapvetően a fa- és a széntüzelés dominált. Ugyanakkor egyes „szegényebb részeken" régies ínségmegoldásokat alkalmaztak. A Jászságban például az 50-es évek végéig „tőzeggel", azaz taposott marhatrágyával tüzeltek. A 60-70-es évek fordulójától szinte egycsapásra elterjedtek az olajkályhák, illetve az olajjal való fűtés. Nagyjából ezzel egyidős a konyhában a gáztűzhelyek, illetve a gázpalackok megjelenése. E két apró technikai újítás rendkívül megkönnyítette a fűtés és főzés munkáját, mintegy időmegtakarítást adott a munka végzőjének. Az olajjal való fűtés során az olajkályhák kiszorították a szobákból a vas- és cserépkályhákat, az esetleg eddig megmaradt kemencéket. A 70-es évek végétől, ha általánosnak nem is mondható, de egyes háztartásokban elterjedt a hőtárolós villanykályha használata is. Az új házak építésének első hullámát az 1950-es évekig számolhatjuk. Az ekkor épült házak formailag a régebbi házak mintájára, háromosztatúnak épültek. Építtetői a korábbi agrárproletárok köréből kerültek ki, olyan emberek voltak, akik családjukkal eddig szüleiknél éltek vagy házbérben laktak. Az építkezésnek ez a stílusa kb. a 60-as évek közepéig volt általános. Ez időtől kezdve kertvárosi példák nyomán a sátortetős, kockaháznak nevezett épülettípus terjedt el. Ez az alaptípus hamarosan továbbfejlesztve többféle formában lepte el a falut. A 70-es évek elejétől a földszintes megoldást félemeletes formára fejlesztették, azaz a szobákat 10-15 lépcsőfok magasságra emelték fel, az alsó szintet pedig néhány lépcsővel lesüllyesztették, így alul néhány helyiséget nyertek, többek között konyhát. Korábban az a megoldás volt uralkodó, hogy a hosszú házban levő konyhát ősztől tavaszig használták, s nyárra kiköltöztek a házzal szemben lévő nyári konyhába. A szuterénos házakban ezt a kettős megoldást gyakorolhatták, miszerint volt egy alsó és volt egy felső konyha. Ezekben a kezdeti kockaházakban legalább 2-3 szobát, fürdőszobát, WC-t, kamrát és padi ás feljárót tudtak kialakítani. A ház felső szintje általában meghaladta a 80 négyzetmétert. Ezeknek a házaknak az építőanyaga általában már tégla, tetőfedésre pedig cserepet használnak. Természetesen az építőanyagban lehetnek kisebb eltérések, így pl. az Északi-középhegység területén előszeretettel alkalmaznak gázbeton falazóanyagot, az Alföld egyes körzeteiben továbbra is dolgoznak vályogtéglával, a tetőt pedig palával is fedhetik. A kockaházak építésének fázisában a 70-es évek végétől megjelenik a szabályos emeletes ház. Nagyjából ezzel egyidős a nyeregtetős, már nem kocka, hanem téglatest alakú, emeletes épületek divatja. Ezeken a házakon már gyakran alkalmazzák a tetőtér-beépítést is. Az ilyen házakban megjelenik a nappali szoba, a belső lépcsőház is. Az építkezésnek ez a fajta új divatja azonban nem terjedt el egységesen az ország minden területén. Az épületek nagysága egyes részeken hűen tükrözi építtetőik anyagi helyzetét. Más területeken viszont erőn felüli beruházásnak, a vagyon tezaurálásának tekinthető. így például Soltvadkerten és környékén az épületek valóságos anyagi tehetőséget szimbolizálnak, míg viszont Nógrád és Heves megye főleg bányásztelepülésein az egykori szegénységet, hátrányos helyzetet feledtetően, erőn felüli beruházásnak számít az építkezés. Az építkezés az értékrendszer egyik eleme, nem egységes helyet foglal el a különböző régiók, helyi társadalmak értékhierarchiájában. Az Alföld számos körzetében például jóval kisebb hangsúlyt fektetnek az építkezésre és a lakásberendezésre, mint pl. az említett nógrádi, hevesi részeken. A ház és a lakás berendezésében könnyen lehet egymástól különböző korokat és stílusokat elválasztani. Adott pillanatban természetesen a lokális közösségekben 351