A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)
TANULMÁNYOK - UDVARI István-VIGA Gyula: A Kárpát-medence peremén (a 18. századi Liptó vármegye történeti néprajzához)
betörő folyóvizek közvetítésével jutott el évszázadokon át a legnagyobb mennyiségben a fában szegény sík vidék népéhez. A térség etnikai arculatából következően a tevékenység jórészt a peremtetületek nem magyar - román, ruszin, szlovák - népességének adott kenyeret, köztük az I. világháborúig a felföldi szlovákság jellegzetes népi foglalkozása volt. 105 A dolog lényegéből következik, hogy a tutajozás valójában kettős hasznú szállítási-kereskedelmi forma: az egyik maga a faanyag, ami egyben a szállítóeszközök anyaga, a másik pedig az a sokféle portéka, készítmény, ill. nyersanyag, olykor élelmiszer, ami a tutajok hátán úszott lefelé. Esetünkben természetesen elsősorban a Vág tutajozásáról van szó, ami évszázadokon át a liptói nép egyik fontos kenyérkereseti lehetősége volt. (Lengyelország felé jelentős a Dunajec forgalma is.) A Vág sebes vize a téli hónapok kivételével egész évben járható volt tutajokkal, bár ősszel csak nagyobb esőzések után volt igazán alkalmas az úsztatásra. 106 Hradek, a Vág fehér és fekete ágának összefolyásánál fekvő település volt a tutajok egyik indító állomása, Királylehotáról már nagy talphajók úsztak a Vágón. 107 Az úrbérrendezés előkészítése során 36 falu népe vallotta, hogy a tutajozásból haszna, pénzszerzési lehetősége van. 108 Ez azonban nem azonos munkát, s vélhetően eltérő hasznot is jelentett. A legáltalánosabb munka volt az erdők kivágott fáinak a Vághoz való leközelítése: pl. Bessenyofalun robotban minden 1/2 telkes jobbágy 10 szálfát volt köteles a Vághoz fuvarozni. A robotban kivágott fát, gerendákat, akár szarufák is úrdolgokban voltak kötelesek a vízen leereszteni. Pl. Revuca lakosai a Revuca torkolatából Rózsahegyre úsztatták a robotban kivágott fát. A bevallások zöme gyakran arról tudósít, hogy pénzt keresnek a tutajozással, s a kamara, az erdőhivatal, illetve a földesúr által megállapított taxa szerint végzik a különféle munkákat. Vavrisso népe a Vág vizéből a liptóújvári uradalomnak rönkfát húzott ki, amiért készpénz fizetséget kaptak. Teplicska bevallása szerint: „Módjuk van az urasági erdőben fát vágni, tutajokat, rönkfákat vágnak s a Vághoz viszik, s a vízen Liptóújvárra, az ottani raktárba szállítják az erdészet által meghatározott taxa alapján." Sokkal részletesebben informál Vichodna anyaga: a tutajfát a földesúri erdőkből, az erdőhivatal által megállapított taxa szerint a liptóújvári raktárhoz úsztatják vízen. E taxa azonban igen alacsonyan van megállapítva a kifejtett munkához képest, ugyanis a Krivany és Tátra tövéből (alól) szállítják ki a fát. Bérek: 1 darab 12 szálfát magában foglaló tutajért, ahol egy-egy szálfát 4 marhával, rossz út esetén 6 marhával juttatnak el a Vág vizéhez, s amely munka egy teljes napot igényel, úgy, hogy éjfél után rögtön indulniuk kell, hogy elvégezhessék a munkát, tehát egy 12 szálfás tutaj Lipótújvárra történő leúsztatásáért az erdőhivatal csak 6 rénes forintot fizet ki. A félszálfákból álló tutajért, amely 14 darabot (fél szálfát) foglal magába 3 rénes forint 50 dénárt kapnak. Az „ordinális", közönséges, egyszerű tutajért, amelybe 20 darab megy az összekötő szálfákkal együtt, 2 rénes forint 50 dénárt kapnak. 105 A teljesség igénye nélkül: Mendöl Tibor 1940. 66-67.; Bulla Béla - Mendöl Tibor 1947. 99-100.; A szlovák tutajosokról összegzőén: Huska, M. A. 1972. 106 Zathureczky i. m. 118.; Majláth i. m. 395.; Pechány i. m. 414-416. 107 Jancsik i. m. 496.; Magda i. m. 213. 108 A bevallások szerint 1770 táján a tutajozással (is) pénzt keresett Bessenyőfalva, Csemic, Csernova, Fiacsice, Gombás, Hraboltovo, Ivachnofalva, Körmes, Likauka, Lucsky, Madácsan, Kisolaszi, Nagyolaszi, Kispalugya, Nagypalugya, Patak, Parisháza, Porubka, Alsó- és Felsőrasztoka, Revuca, Rózsahegy, Kisselmec, Nagyselmec, Sóssó, Szentmária, Szentmárton, Szentmihály, Szokolcs, Tepla, Teplicska, Tűrik, Verbó, Vichodna, Vidaföld és Vrbice népe. 284
