A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - HOFFMANN Tamás: A szántóföld művelése Európában

emberek elé. A prehistoria és Dél-Európa szántógazdasága a könnyű morzsalékos talajokat részesítette előnyben, a barázdát szántó ekék a nehéz, kötött erdei talajokat alakították át. Egy idő után azonban ezek is elfogytak egyes körzetekben. Már a 17. század derekán az angol Walter Blith azon igyekszik, hogy a nedves, ám egyébként könnyen szántható talajú síkságokon használatos ekék és ásók ismeretében alkosson új találmányokat. Sokan bírálják próbálkozásait, de ötleteit még a múlt század elején is hasznosították, és ekkor - jelentős sikerrel. Az utódok ugyanis öntöttvasból készítették mindazokat az alkatrészeket, amiket a feltaláló még kovácsoltvasból és fából eszkábált össze. Mert Angliában már a 18. században elérkeztek ahhoz a határhoz, ami keleten és északon még a jövő távlataiban húzódik, ott, ahol elfogy a termőtalaj. A tőzeges mocsarak művelése a 18-19. századi angliai kezdeményezések tapasztalatait hasznosítva hódította meg a kontinenst. Az angolok eleinte olyan ásót fundáltak ki, melyet a mellnek kell támasztani, hogy az energiát a legoptimálisabb hatásfokkal fejthesse ki valaki. Ezt a megoldást aztán Svédországban is hasznosították a múlt században, de a tőzeges, tufás talajokat végül is gőzekékkel szántották fel Európában. Néhány következtetés Az ipari forradalmat megelőző két évszázad alatt az ekék technológiailag nem sokat változtak ugyan, ám rengeteg kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre rajtuk. Ezeknek a példányoknak a hasonmásaival vannak tele a múzeumi gyűjtemények és képüket közzétették azok a szorgalmas szakírók, akik az „ekekutatást" immár könyvtárnyivá duzzadt - tanulmányait írták. A probléma végeredményben mégis az, hogy ezek a szóban forgó találmányok nemigen változtatták meg a szántás technológiáját, sőt a teljesítményeit sem. Egészen nyilvánvalóan azért, mert a 16. század derekára Európa nagyobbik részén (nyugaton és délen, nemkülönben Közép-Európában) a szántóföldek kiterjedése csaknem elérte már a modern kort megelőző határát, azaz a legtöbb helyen (Németországban, Angliában, Franciaországban, Itáliában stb.) voltaképpen nagyobb területet foglaltak el a szántók, mint a modern időkben. Kelet-Európában és Skandináviában viszont ekkor kezdett növekedni a kultúrtáj, ami mögött a demográfiai nyomás energiái működtek, olyannyira, hogy az orosz muzsikok keleti migrációja Szibéria belsejéig hatolt. A korábbi korszak technológiai ismereteivel (amelyeknek rövid jellemzését megkíséreltem a dolgozat előbbi fejezeteiben) Európa haladottabb részének lakossága megváltoztatta táplálkozási hagyományait: cereáliafogyasztóvá vált. A „gabonakorszak" további teljesítményeit most már nem a talajművelés határozta meg, hanem a talaj táperejének pótlása, a kultúrnövények nemesítése terén elért eredmények, amelyekkel jelentékenyen növelték a hozamokat. Ezt figyelembe véve, kimerítve látom a címben megjelölt témát - legalábbis, ami a dolog érdemi részére tartozik. Néhány szót kell azonban írnom arról is, hogy a terjedelmes irodalmi hagyaték (ami a jövőben még bizonyára gyarapodni fog) kényszerűségből keletkezett a tudomány múltjában. Ezek az írások tudvalevőleg az egykori technológia és a szerszámkészlet maradványairól szólnak, azokról a kísérletekről, amelyeket akkor értek el, amikor a fejlődés görbéje már túljutott a zentijén. Arról nem is szólva, hogy az információk még ekkor is töredékesek: csak a kisebb-nagyobb módosítások emlékeit őrizték meg az utókor számára. Más kérdés, hogy a múltra kíváncsi kutatóknak csaknem minden energiáját felemésztette az utóbbi két évszázad állapotának leírása. Pedig ez már csak az epilógus volt! De vajon nem minden, a múlttal kapcsolatos probléma megítélésével így vagyunk: minél mélyebbre hatolunk a történelem rétegeibe, annál kevesebb épen maradt egykori képződményre bukkanunk, olyan érték233