A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - HOFFMANN Tamás: A szántóföld művelése Európában

szarv, homlok vagy, ami a legjobb, nyakjárom segítségével igázzák. Lovakat túróekébe csak keleten és északon fognak, a szokával úgy szántanak, hogy egyetlen húzza az ekét, ám ez a fogatolásmód úgyszólván a történelmi időkben alakult ki, megközelítőleg 1000-1200 éves, ami a bronzkori távlatokat sejtető igával és marhákkal összevetve, fiatal és marginális tényező a kontinens agrártörténetében. Annak következtében, hogy a tűlevelű erdők övezetében mindenütt tisztásokat vetettek be (s a termőföldhöz égetéses irtással jutottak), arra kényszerültek, ha a talaj tápereje kimerült, hogy ismét tisztásokat irtsanak, a művelést hat-hét évenként új meg új parcellákon szervezzék meg, de éppen ezért a gazdálkodást nem is sikerült stabilizálniuk. Alighanem ez a legfőbb oka annak, hogy sehol sem terjedtek el a talpas ekék és pláne az azokból kialakított barázdát szántó ekék, mindössze a túróekék tartoztak a gazdaságok felszereléséhez. A karóekét persze könnyű vontatni, akár egyetlen ló is elegendő, nem úgy, mint a Közép- és Nyugat-Európa homokos síkjain divatba jött talpas ekével való szántáshoz, vagy ami még több energiát köt le: a folyamvölgyek nehéz, kötött talajait szántó barázdát szántó eke: kezdetben és később is ott, ahol a műszakilag sikerületlenebb szerkezetűeket használták, háromnégy pár vonójószágot is be kellett fogniok. Az erdők helyett mezők és a barázdák Közép- és Nyugat-Európában az elmúlt másfél évezredben csaknem mindenütt meghaladták az eredeti talajművelési módot, így ezen a területen a 3-2. évezredben szokásos szántógazdaság történetét megérteni részint azért is nehéz, mert a régészeti leletek meglehetősen rendszertelenül maradtak fenn, illetve kerültek napvilágra. A leleteket az i. e. 16. századnál korábban nem tudjuk keltezni és csaknem az 5. századig kísérhetjük nyomon használatukat. Végeredményben megközelítőleg két évezreden át szántottak a bronzkori technológiával Angliában. Minthogy a fossilis szántóföldet azért ismerhetjük fel, mert a talaj erodálódott (a talajfelszínt a szántással bolygatják, a csapadék a magasabban fekvő parcellasávból a mélyebbe mossa a földet, ily módon az egész parcella talajfelszíne megváltozik a környező - bolygatatlan - talajfelszínhez képest). A fossilis parcella tehát csak akkor ismerhető fel, ha domboldalon van. Az egyes földdarabok fél-másfél acre terjedelműek. Ezeknek a peremén csaknem mindig kövek fekszenek, miután a földművesek a felszántott földön talált nagyobb köveket a mesgyére rakták. A prehistorikus földek (vagy magános parcellák) nagyon ritkán találhatók településtől távol, többnyire késő bronzkori, vaskori, római kori, vagy azt közvetlenül követő időszakban lakott település mellett, mintegy a házakat övező udvarok folytatásában. A leletek többségét Dél-Angliában találták és valamennyit igyekeztek megkülönböztetni a nadrágszíjföldek maradványaitól. A keskeny prehistorikus parcellákat régebben (szintén tévesen!) „angolszász földek"-nek nevezték el. Azt gondolták ugyanis, hogy szántástechnikájukat az angol-szász bevándorlóknak tulajdoníthatják, de később bebizonyosodott, hogy már a római idők előtt is keletkeztek ilyen nadrágszíjföldek, tehát legalább 10-12 emberöltővel a bevándorlás előtt. A nadrágszíjparcellák A keskeny parcellák szintén különböző méretűek. Atlagukban a szélesség és a hosszúság aránya 1:20. Fossilis példányaikat a talajerózió miatt ismerjük fel (és természetesen annak következtében, hogy ezeket a földeket már évszázadok óta nem művelték valamilyen oknál fogva). Angliában, Hollandiában, Németországban, Dániában, Svédországban meglehetősen nagyszámú leletet dolgoztak fel. A legdöntőbb változás a nadrágszíjföldeken az, hogy a talaj barázdált. A háló219