A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - TOMKA Péter: Belső-Ázsia a magyar népvándorlás kori régészet látókörében (magyar és angol nyelven)

zött számos tanulmányt írt a hazai leletanyag és Belső-Ázsia (valamint a Távol-Kelet) kapcsolatáról. Ahogy az lenni szokott nagy tudósok életművében: akadt köztük telitalálat (ő ismerte fel és bizonyította a korábban szkítának tartott hun üstök keleti származását, helyes időrendjét és rokonságát kínai szertartási edényekkel), de tévedés is a késő avar öntött bronz övveretek távol-keleti párhuzamkeresése akkor még nem volt anakronizmus, hiszen az Ordosz-bronzokkal, meg a Nagy Péter-féle szibériai kollekcióval való összevetés valóban sugallta - tévesen - a hun korra dalált öntött bronzművesség belső-ázsiai eredetét. Még Fettich N. első munkáiban is ez a szemlélet érvényesült (Bronzeguss und Nomadenkunst 1929) - más kérdés, hogy F. Takács Z. élete végéig hű maradt ehhez a tévedéséhez. Radlov, Vémbéry, Katanov, az orientalista Marquart munkái (osteuropáische und ostasiatische Streifzüge, 1903), sir Aurél Stein ázsiai felfedezései (Innermost Asia, Oxford 1928), a Kozlovexpedíció Noin-Ula-i ásatásai 1925-ben (és Camilla Tere ver 1932-ben megjelent öszszefoglalása, amit Alföldi András refenzált azonnal), Ligeti Lajos tanulmányútja Kínába, Mandzsúriába és Mongóliába, a hun és avar kori régiségek kronológiájának felismerése, az oroszföldi szakirodalom használata (észak-mongóliai, altáji ásatások) olyan tudományos légkört teremtettek, amely egyre szakszerűbb felhasználást, egyre pontosabb fogalmazást tett lehetővé. Fettich Nándor pl. a korszak kiemelkedő vezető magyar népvándorlás kor kutatója már 1931-ben hivatkozott a kudyrgei (azóta sokszor idézett) rajzos csontnyeregdísz képére. Maga is gyűjtött az oroszországi múzeumokban, a Minuszinszk-vidéki lovasnomád kultúráról külön fejezetet írt (felhasználva, Radlov, Aspelin, Posta B. adatait). (A honf. magyarság fémművessége, AH.) Megfogalmazása szerint „már az avar invázió hozott magával a VI. sz. közepén az Altaj vidékéről rokon formákat". A megfigyelhető - máig érvényes - szemléletmód csírája fogható itt tetten: minden, ami Keleten megvan, ott ősi, nálunk másodlagos... Ezzel egyben új korszak kezdődik a magyar népvándorlás kor kutatása és Belső-Ázsia kapcsolatában: állandóan és rendszeresen szemmel tartották mindazt, amit (a szakirodalom alapján) tudni lehetett, azt folyamatosan beépítették a kutatók hipotéziseikbe. Igaz, néha félreértésekhez vezetett a nagy igyekezet. Móra Ferenc, aki pedig igazán érzékeny volt néprajzi dolgokban - Solymossi S. szóbeli közlését félreértve, a korai avar fülkesíroknak ujgur párhuzamot konstruált (1932), amire még Csallány D. is hivatkozott 1939-ben (állvatemetés). Horváth Tibor (Üllő-Kiskőrös, 1935) azonban már tudatosan használta Kudyrgét analógiaként. László Gyula nagyívű rekonstrukcióiban (akár a koroncói magyar nyeregről, akár a hun arany íjról, akár az avar társadalomról írt), mindig szerepet kaptak belső-ázsiai ábrázolások, leletek, néprajzi-etnológiai hivatkozások (különösen U. Harva gyűjteménye nyomán). Bőven esik szó a részleges lovastemetkezés formájának felismerése során belső-ázsiai, Altaj-vidéki szokásokról, a mokrini tégely világfája és állatalakjai sámánisztikus magyarázatáról, a cibakházi fejedelemasszony fejdíszeihez a kudyrgei jelenése kőről stb. A II. világháború óta sem szakadt meg ez az odafigyelés, sőt egyre határozottabb formát öltött, konkrétabb lett és átfogóbb is egyben, ahogy nőtt az információk mennyisége. Szintézisre azonban még senki nem vállalkozott (egyetlen kísérlettől eltekintve). Valós párhuzamokat idéztek, amelyek datálásában és interpretálásában is szerepet kaptak, az etnikai kapcsolatok bizonyos mértékben a háttérbe szorultak (és ez rendjén is van, a tudomány mai állása szerint). Néhány nevet, problémát, velük kapcsolatban tárgytípust vagy temetkezési, viseleti szokást idézek a továbbiakban, illusztrálandó, hogy mire is való és miben is áll a belső-ázsiai kapcsolat. 169