A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2. (1993)

TOMKA Péter: Előszó

ELŐSZÓ TOMKA PÉTER A sátoraljaújhelyi találkozó immár a harmadik a sorban a Hadak Útján. A Szentesen vett lendület (MFMÉ 1984-85,1991) Nyíregyházán szorosabbra zárt sorokkal (NyJAMÉ 1987-89,1992) elérte a Sátor-hegy alját és jó reménnyel készülhet a baráti társaság a negyedik (visegrádi) összejövetelre. A kemény mag azonos maradt: az itt publikált 22 cikk 24 szerzője (Sz. Fábián Gyula kivételével) jelen volt valamelyik előző tanácskozáson, 17 közülük mindhármon (plusz Hajdú Zsigmond, aki most nem adott kéziratot: sajátos hangja hiányzik a kórusból). Előadást tartott még Dobrovits Mihály az ethnogenetikus legendákról és volt szerencsénk hallani Alekszander Szemjonov (Szentpétervár, Ermitázs) izgalmas beszámolóját - kár, hogy tanulmányuk nem szerepelhet a kötetben. A folyamatosság biztosított tehát, a társaság jól érzi magát, még ifjabbaknak egyelőre alig van nyoma. Szinte a teljes új termésre jellemző, hogy korábban indított, nagyobb lélegzetű tudományos stratégiákhoz illeszkednek. Horizontális egységről még kevésbé beszélhetünk, mint Nyíregyházán, a különböző szerzők munkái egymáshoz csak lazán kapcsolódnak, annál erősebb vertikális kötődésük előző munkáikhoz. Kulcsár Valéria és Istvánovits Eszter a szarmata és 4/5. századi temetők jelenségeit göngyölítik fel, Lovász Emese szorgalmasan jelenti ugyanennek a korszaknak északkelet-magyarországi (vandál) ásatásait, Kiss Magdolna rászállt Lussonium 4. század végi, 5. század eleji periódusára. Somogyi Péter táguló köröket ró a kelet-európai puszták népvándorlás kori népei köré, Klima László következetesen érvényesíti az ethnológia alapelveit, Simon László ismételten kardot (vagy szablyát?) ragad, Kiss Gábor késő avar kori tárgytípusok listáinak sorozatát gyártja, Szentpéteri József és Költő László ki-ki ugrál ugyan a vörsi pusztából, hogy vissza-visszatérjen hozzá. Bartosiewicz László hű marad computeréhez és az avar kori állatok mindkét végéhez (ti. koponyáihoz és végtagjaihoz), Takács István az állatcsontok összes elváltozásainak gyakorlati magyarázatához, Lőrinczy Gábor a bármikori avarokhoz, Szalontay Csaba a bármikor megjelenő magyarokhoz. Révész László újra és újra visszatér Karoshoz, mint tánciskolás a kályhához, Medgyesi Pál vadászterületének izgalmas jelenségeihez (származzon az bármely korból). Dénes József bezárkózik a várkutatás sáncai mögé, Takács Miklós újabb és újabb meglepetéseket főz ki a cserépüstökből, Gróf Péter vidáman pásztázza körül Visegrádot, Gróh Dániel a néprjazi aláfestést szolgáltatja hozzá. Wolf Mária egyik kora középkori várból a másik falura száll a babonák szárnyán, Szőllősy Gábor nem enged a precíz nevezéktanból (miközben íjai felajzva lesnek új lehetőségekre). Csak Horváth M. Attila ugrott fejest egyetlen avar kori tárgytípustól elrugaszkodva a honfoglalás kori Bács-Kiskun megye (homok-)tengerébe. Eközben pedig egyre világosabban rajzolódik ki a korábban sokat támadott csoportosulás gyakorlati értelme. Az évről évre rendszeresen megjelenő kötetek egyrészt szinte kikényszerítik a résztvevőkből eredményeik közlését (ami, akárhogy is nézzük, publikáció-ínséges időkben, periodikák, évkönyvek akadozó folyama, elmaradása közepette nem utolsó dolog), másrészt - bár korántsem reprezentálják az egész magyar népvándorlás5