A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/2. (1993)

MEGEMLÉKEZÉS „A tiszta nomád, áttetsző, mint a forrás, egyszerű, mint szélben a fű; testvéries, nagy­lelkű, egyenes szív!" (Artúr Lundkvist) 1993. március 14-én meghalt Takács István a Népvándorlás kor fiatal kutatói közös­ségének tagja. Negyven éves volt. Pályafutását az érettségi után, Matolcsi János asszisztenseként kezdte a Magyar Me­zőgazdasági Múzeumban, ahol szívós munkával sajátította el szakmánk gyakorlati fogá­sait a Csonttár gyűjteményének leltározása és rendszerzése során. Nemzedékünk több archeozoológusához hasonlóan, mestere tanácsára István is halcsontok határozásával kezdett foglalkozni. Ezirányú kutatómunkáját már megalapozta az a mérnöki oklevél, amelyet időközben a Szarvasi Mezőgazdasági Főiskolán szerzett. Diplomamunkáját új szakmai érdeklődése jegyében a harcsa növekedéséről írta. Matolcsi János tíz esztendeje bekövetkezett halála után a Csonttár vezetése Istvánra hárult. Ekkor már nagyobb ásatások csontanyagán is önállóan dolgozott, a nyolcvanas évek közepére pedig elfoglalhatta méltó helyét a Nemzetközi Archaeozoológiai Tanács halcsontokkal foglalkozó munkacsoportjában. Kemény munkával fejlesztett német és an­gol nyelvtudásának is köszönhetően immár egy szélesebb, európai kutatóközösség hasz­nos és közkedvelt tagjává vált. István nagykorú éveit a Mezőgazdasági Múzeum Csonttárának szentelte. Matolcsi Já­nos örökségét tudatosan vállalva mindenkor munkahelye érdekeit tartotta szem előtt. Több mint két évtized személyes és közéleti tapasztalataival tarsolyában vállalta el a Mú­zeum főigazgató-helyettesi munkakörét 1992 decemberében. Istvánt lelkiismeretességéért, segítőkészségéért, egyenes jelleméért mindnyájan sze­rettük. Túl későn kell rádöbbennünk azonban arra, hogy a környezetében fenyegetően halmozódó konfliktusok éppen e jó tulajdonságai miatt terhelték túl végzetesen. Osztozunk családja és közeli barátai fájdalmában. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom