A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)
VIGA Gyula: Néprajzi jegyzetek Kazincbarcikáról (Különös tekintettel az életmód és az árucsere folyamataira)
az országúton álló nagy kő korcsma, amelynek Szarvas volt a tulajdonosa, s ahol - a helyi hagyományok szerint - Sobri Jóska neve volt belevésve a mestergerendába(!). Ennek udvarán nagy fedett állás is volt, ahová éjszakára beálltak a hosszabb úton levők. A leghíresebb állás azonban Sajószentpéteren volt, az ún. Mogyorós-udvaron, ami a Sajó-völgy forgalmában rendkívül nagy szerepet játszott. Az említett korcsmák, vendéglők, állások nem csupán a helyi „szolgáltatás", ellátás szempontjából voltak jelentősek, hanem a tradicionális kultúra egészét tekintve is. A helybeliek, az eltérő foglalkozásúak, gyakran különböző helyről származók számos ismeretet, információt itt adtak át egymásnak. S hasonlóan, találkozási alkalom, a kultúra átadásának-átvételének lehetősége volt ez a távolabbi tájakról érkezők vonatkozásában is. A Sajó vízimalmai (Berente, 72 Kazinc 73 és Barcika 74 ) általában helyben ellátták az őrlés munkáját, de falvaink lakói alkalmanként Kallóba, Kurittyánba, Szentpéterre, Kazáxa mentek malomba, máskor a szomszédos falvak jártak gabonájukkal az itteni őrlő üzemekbe. Mint hazánk valamennyi településén, falvaink árucseréjének is jellegzetes alakjai voltak az időnként meg-megjelenő vándorárusok. A meszesekről, faeszköz-árusokról másutt már tettem említést. Nyár végén rendszeresen felszekereztek a Sajó-völgyön a hevesi dinnyések. Főleg Hortból és Csányból jöttek, s gyakran gabonáért cserélték portékájukat. Vadnáról és Sajószentpéterről bolgár kertészek hozták árulni paprikájukat, paradicsomukat. A bányatelepeken alkalmanként szőlőt, gyümölcsöt árultak szekeres gyümölcsárusok. Eger felől jöttek a vándor cserepesek, akik gabonáért adták cserébe a tejesköcsögöket, virágcserepeket, baromfiitatókat. (Meglepő, hogy az Alföldig lejáró gömöri vándorfazekasok emlékére nem bukkantam gyűjtésem során.) Sokan emlékeznek aportékás zsidóra, aki vasért, rongyért, csontért, edényeket, virágcserepeket, gyerekjátékokat adott cserébe. A II. világháború után vándorcigányok vették át ezt a szerepet. 75 Az idős adatközlők emlékezetében még elevenen él a piócás, aki üvegekbe számolta sajátos áruját. Jellegzetes alakja volt a régi kereskedelemnek a bosnyák, akire ugyancsak jól emlékeznek még az idősebb adatközlők. Volt, aki csak a vásárokban látta, mások szerint falvainkban is meg-megjelent. Nagy „tálca" volt a nyakába akasztva, telerakva nadrágszíjakkal, borotvával, ollókkal, tűvel, késekkel, bicskákkal, s néha görbebotokat is cipelt magával. 76 Rendszeresen látogatták településeinket vándor herélők, akik a malacokat herélték, de voltak köztük, akik a lovak és bikák ivartalanítását is el tudták végezni. (A II. világháború után ezt már állatorvosra bízták.) Megjelent Bánhorvátiból is egy herélő ember, aki az állatgyógyításhoz is kitűnően értett. Azt tartották róla, hogy képes elűzni 72. BMÁL. Acta Pol. XXII. I. 324. 73. BMÁL. Acta Pol. XXII. I. 337. 74. BMÁLrActa Pol. XXII. I. 74. 75. Bodgál Ferenc gyűjtése szerint a Sajó-parton az 1910-es 20-as évektől mintegy 30 fős cigány csoport élt, akik még 1960-ban is fúrókészítéssel foglalkoztak, de hivatalosan, engedéllyel rendelkező csont- és bőrkereskedők voltak. (EA. 6309. 8.) 76. A putnoki vásárok bosnyákjáról: Faggyas István: Bosnyák árusok a putnoki vásárokon. Balassa Iván-Újváry Zoltán (szerk.): Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére. Debrecen 1982. 427-430.; A kérdésről összegzőén: Dankó Imre: Wandernde Handler aus Bosnien. Ethnographica et folkloristica Carpathica 2. Debrecen 1981. 81-88. 536
