A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

A juhok Délnyugat-Ázsia hegyvidékeiről származnak, tehát a természetes biotópjuk fátlan legelő; kontinensünkön eredetileg csak délen, a mediterrán Európában találhatók meg a juhtenyésztés feltételei. A prehisztorikus leletek tanúsága szerint az Alpoktól északra csak ott tartottak juhot nagyobb nyájakban, ahol eredetileg sem volt erdő vagy már jelentős mértékben kiirtották azt. A tőzegjuh leletei és leszármazottainak táji változatai sík, ligetekkel ritkán tarkított tájakról valók. A német síkság savanyú legelőin még a múlt században is ennek a fajtának a nyájait terelték a pásztorok. A Lüneburgi-síkság természetvédelmi körzeteiben napjainkban idegenforgalmi látványosság a fürtös bundájú juhnyáj. Ezeknek a juhoknak gyapja vastag szálú és meglehetősen magas zsírtartalmú, melyből nem lehet finom szövetet előállítani. Az alacsony zsírtartalmú gyapjút növesztő juhok Észak-Afrikából származnak és ezeknek ősei KisÁzsiából. Az aranygyapjú legendája minden bizonnyal ezekkel kapcsolatos. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a rómaiak a legjobb gyapjút Miletoszból meg Szmirnából vagy Efezoszból importálták. A fehér-afrikai juhokat pedig az arabok vitték el Hispániába, ahol a középkor gazdaságában - a mesta révén - korszakalkotó szerepet játszottak. Ennél tovább azonban egyelőre nem jutottak. Aztán a XVII. században néhány példányt elvittek Angliába, Franciaországba és valamivel később Németországba. A kontinentális Európa gazdaságtörténetében a juhnyájak terjedése a középkor óta kríziseket jeleztek, azt, hogy a parasztok nem művelik a földet, a szántók helyén legelők terpeszkednek, ott, ahol a parasztok nemrég még látástól vakulásig túrták a földet, békés juhnyájak legelőin pásztorok furulyáznak. Az eladott gyapjú azonban soha nem remélt jövedelmet hozott. A közlegelőkből, kaszálókból, majd szántóföldekből elkerített juhlegelőkön (elsősorban Angliában) majortulajdonosok nyájai sokasodtak, a parasztok pedig (mint ez Angliában a XVII. század óta mind több helyen megtörtént), föld nélkül maradtak. Az „elkerítés" története az ibériai juhok története. A magyarok ezt a fajtát később „selyem birkának" nevezték, megkülönböztetve a zsíros fürtű juhtól, amit régebben tartottak. A „selyem birka", a merino voltaképpen végigvonult kontinensünkön. A gyapjúkonjunktúrát ez a fajta tette lehetővé. Angliából és Walesből aztán elkerült egy-egy tenyészállomány az Újvilágba, Ausztráliába és Új-Zélandra, úgyhogy a mai fogalmaink szerinti „angol gyapjúszövet", „ausztrál gyapjú" stb. egyugyanazon fajta világkarrierjének néhány állomására utal. Persze mindehhez kedvező legelőviszonyokra és klímára volt szükség. Másrészt szükség volt textiliparra, többek között elszegényedett parasztcsaládokra, nemcsak férfiakra, de nőkre és gyermekekre is, akik a gyapjút fonják, szövik és persze szükség volt arra a szállítókapacitásra is, melynek révén az áru egyre nagyobb távolságokra jut el. Maga a birkatartás csupán új lehetőségeket kínált a legelőterületek megszerzésére. Németországban a XVIII. században már a legjövedelmezőbb állattenyésztési ágazat volt és ennek megfelelően számos üzemi formája létezett. 1. Délen és nyugaton még élt a transzhumációhoz hasonló ősi gyakorlat. 2. A földesúri birtokokon a parasztok közösségi juhtartásának különféle változatát működtették. 3. Középső terein Németországnak, valamint az Elbától keletre majorokban nevelkedtek a nyájak, mintegy részeként a majorsági gazdaságnak. 4. Északon a parasztok a saját birtokaikon tartották nyájaikat. 5. Végül sok helyütt megpróbálkozott egy-egy paraszt (olykor bérlőként) a földesúri legelőkön juhnyájat tartani. Valamennyien kizárólag legelőre alapozták működésüket és elsősorban a gyapjú ipari felhasználásának reményében vállalkoztak. 443