A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

öntözést is alkalmaztak, ami jótékonyan befolyásolta egyébként is magas termőképességét. Európában a kukorica termesztése végül is elérte a XX. században felismerhető határait. Közép-Franciaországon át halad és kettészeli Elzász-Lotaringiát, a déli német területeket, Csehszlovákiát, Dél-Lengyelországból egy kis darabot, végül Ukrajna északi övezetét határolja. Ettől északra csak zöldtakarmánynak termesztik, ami nem régibb a múlt századnál és a mintagazdaságok tudományos felismerései nyomán terjedt el. Dél-Európában főleg a lapályok kedveznek ennek a növénynek, de a dombvidékeken is jól terem (pl. Dél-Franciaországban vagy Spanyolországban stb.). Ezekben a körzetekben, továbbá Magyarországon és Romániában termesztik a kontinens kukoricatermésének 4/5 részét. A kukorica legáltalánosabban használt nevét Kolombusz fia említi már naplójában, azt állítva, hogy Haiti szigetén és Kubában a „gabonának egy maize nevű nemét" művelik, „megszárítják, pörkölik és lisztet csinálnak belőle". Európában azonban a legkülönfélébb neveken ismerték meg az Újvilág egyik hírnökét. Lorraine-ben blé de Rhodes lett a neve, tehát gabonának hitték. A kukorica származásának útvonalát illetően a Pireneusokban pontosabban ismerték a penetráció tényeit, mert itt blé d'Espagne a neve. Toszkánában is a déli eredet adott nevet: szicíliai gabona - mondták, Provanszban pedig barbárok gabonájának emlegették. Az olaszok viszont sokfelé törökbúzának mondták. Az oroszok is a törökből átvett névvel illették (Kyxypy3a), míg a törökök maguk román gabonáról beszéltek, viszont Franche-Comté lakói szerint .. .ez a növény a turky. Számos nyelvben - miként a magyarban is - neve kukorica (illetve ennek alakváltozata) török közvetítésre vall, vagy ahogyan a magyar nyelvjárások egy részében nevezik: törökbúza. Másrészt ugyancsak az erdélyi magyar nyelvjárásokban és a románban málé (illetve ennek román eredetije), ami a kölest jelentette eredetileg, ezzel bizonyítva, hogy a kukorica kásanövény, továbbá, hogy a nagy termőképességű, igénytelen és rövid tenyészidejű magnövényt váltotta fel. Ezek a nyelvi tények azonban még térhódításának első szakaszához tartoznak. Ekkor a kukoricát még kertekben művelték és sehol sem jelent meg a szántóföldeken. A gazdálkodásban betöltött igazi szerepe csak akkor bontakozott ki, amikor - miként Toulouse környékén a XVI. század vége óta megfigyelhető volt, majd az AtlantiEurópa déli övezetében a XVIII. század derekától fogva több helyütt is tapasztalták a kukoricát ugarveteményként kezdték művelni. Ezeken a vidékeken emberek is fogyasztották, aminthogy a szarvasmarhának is adták téli takarmányul. Az a gyakorlat, hogy sertésekkel etessék fel, miként ez a XIX. század második felében Magyarországon széles méreteket öltött, Dél-Európa neolatin nyelvű népeinek gazdaságában tulajdonképpen sehol sem honosodott meg, mivel itt a sertéstartás nem jutott jelentősebb szerephez. Viszont Észak-Olaszországban, ahol a középkor végi urbanizáció következményeként sűrűn lakott mezőgazdasági ellátóövezet jött létre, a kukorica aránylag gyorsan elfoglalta a helyét a termelés új szerkezetében. A XVI. század közepén még csak herbáriumokban őrizték a kukorica ritka példányait, de 1560 körül a Pó deltájában már elkezdődött a növény tömeges termesztése. 1571-ben a kukoricát Lombardiában már széltében-hosszában ismerték, szántóföldeken díszlett, és a parasztok polentát főztek belőle. A velencei kereskedők el is terjesztették ezt a növényt Görögországban, Cipruson és más szigeteken a Földközi-tenger medencéjének keleti részében, ahonnan görög kalmárok vitték tovább a magokat Törökországba meg a Balkán-félszigetre. Ezeken a területeken azonban a gazdálkodás aránylag fejletlen volt, a lakosság nagy része csak kerteket művelt vagy olyan kis szántóföldeket, ahol megőrizték az ekés gazdaság antik hagyományait. A kukorica itt tehát nem a vetésforgókba illeszkedett be, hanem a 436