A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

Itt 1739 előtt még nem tartozott bele a rotációba a burgonya vetése és mindössze 0,65 ha-nyi területet foglalt le. Csak 1741-től tapasztaljuk a növekedést, amikor is a vetésterület megháromszorozódott és 1756-ra a kilencszerese lett a másfél évtizeddel korábbinak. Németországban 1771-72 ínséges éve szolgáltatta a legtöbb okot arra, hogy a parasztok meg is fogadják azok tanácsait, akik korábban hasztalan sürgették termesztésének széles körű terjesztését. Kurmark adatai reprezentálják a történteket. Itt 1756-ban 5 200 tonnát termesztettek, majd 1773-ban 19 000 tonnát, végül 1801-ben 103 000 tonnát takarítottak be. A növény - mint neve is mutatja - rendszertani hovatartozását vagy művelésigényét tekintve teljesen félreismert volt hosszú évtizedeken át. A „potato", ahogyan az angolok nevezték (talán a Francis Drake és mások által meghonosított kifejezéssel) eltér a kontinensen szokásos elnevezésektől. Hollandiában (aardappel), Németországban (Erdapfel, Erdbirne, Grundbirne), Franciaországban (pomme de térre) meglehetősen egységes képzetekre utaló elnevezések terjedtek el. A burgonya a múlt században ugarveteményként vonult be az egész AtlantiEurópa területén és Németországban a parasztgazdaságok tábláira. A legtöbb helyen fejlettebb rotációk kialakulását gyorsította meg és csak a Baltikumban, valamint KeletEurópában tartott sokáig (csaknem mindenütt az I. világháború alatti évekig) a hagyományos nyomáskényszerbe beillesztett termesztésének konzervatív gyakorlata. Ezeken a módszereken szinte sehol sem változtattak, kivéve Írországot, hol egyes körzetekben az egyetlen élelmiszernövény lett. Mivel itt még olyan vidékeken is termesztették, ahol korábban sohasem művelték a talajokat, a burgonyatermesztés technológiáját a kézimunka szerszámaival oldották meg (a földet ásták és ugyanígy ápolták a növényt), azaz úgyszólván semmit sem hasznosítottak a szántóföldi gabonatermesztés technológiáinak évezredes hagyományaiból. Kétségtelen, hogy a burgonya termesztésével kapcsolatos átalakulás legjobban Írország paraszti gazdálkodását érintette. Itt már a múlt század derekán a gazdaságok közel fele 1-5 acre területen ültetett burgonyát, amivel sikerült is elhárítaniuk az éhínséggel fenyegető katasztrófát. A helyzet ettől alig különbözött a kontinensen. Klee, a jeles német agrártudós azt írta (1793-ban), hogy a „burgonyát meg lehet főzni, hámozni, sóval, maradék vajjal, pecsenyezsírral megpirítani, valamilyen mártással leönteni, vajban megsütni, tojással összekeverve és köménymaggal meghintve vajon megpirítani, a legfinomabb piskótavagy mandulatortát lehet vele készíteni, s még számtalan elkészítési módja lehetséges, pálinkát is lehet belőle főzni, lisztnek is jó, sőt kenyérhez önmagában vagy árpával keverve alkalmas." Ezenfelül a burgonya „kedvelt elesége a szarvasmarhának, a birkának, a sertésnek, libának, a kacsának, a tyúkoknak és hasonlóknak". Bár felcsillant a remény: a burgonya teljes mértékben fedezi a hiányzó élelmiszermennyiségeket, az optimista jóslatok nem mindenütt váltak be. Írországban 1845-46ban és 1848-ban burgonyavész (Phytopthora infestans) pusztított, nyomában pedig a tömeges éhínség sokakat arra kényszerített, hogy a biztos koplalás helyett válasszák a bizonytalan jövőt: hajóra szállva vitorlázzanak az Újvilágba. Az Egyesült Államokba 1846-50 között 873 264 ír bevándorló érkezett és 1851-60 között is csak ennél valamivel kevesebb (649 583 fő). A burgonyavésznek tehát jelentős szerepe lehetett a történtekben. Mindenesetre Atlanti-Európa e legendásan szegény országában 1841-ben még 8 175 000 lakost tartottak nyilván, de nem egészen két emberöltő múlva, 1911-ben már ennek csak a felét, 4 400 000 főt. Németországban, ahol a tudomány, az uralkodók és a háborúk nyomán járó éhínségek együttesen szolgáltattak érveket ahhoz, hogy a gazdálkodók meggyőződjenek a 434