A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)
HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra
Az állatállomány zöme szintén a prehistóriában került délről északra. A fajokat illetően később sem lehet tudni számottevő változásokról. Az a tény azonban, hogy a XIV-XV. századtól kezdve az állatok méretei kezdenek növekedni, a tartásviszonyok javulására enged következtetni, arra, hogy a legelőn és az ínségtakarmányon kívül egyre több élelmet is biztosítottak a jószágnak. Ám ez a gyakorlat csak a XVIII-XIX. században öltött nagyobb méreteket, amikor céltudatos nemesítéssel is növelték a háziállatfajták hasznos tulajdonságait. Ugyanakkor köztermesztésben gyorsan terjedtek az amerikai eredetű kultúrnövények. Ezek két évszázadon át dísznövények voltak csak, kuriózumok és hasznosításukra csak akkor került sor, amikor a fogyasztás szükségletei nagy nyomást gyakoroltak a gazdálkodás régies szervezetére. Az új növények beiktatása a termelési ciklusba, gyorsan repesztette szét a hagyományos gazdálkodás kereteit. 1 Németországban például a búzán és a tönkölyön kívül árpát, rozsot és hajdinát termesztettek még mindenütt a középkor alkonyán. Északnyugat-Németországban - a hideg és az esők miatt - különösen kedvelték a hajdinát. Ez a régies vetésszerkezet még két évszázad múltán is sokfelé háborítatlan maradt. Nem így Angliában, ahol már a XVII. század második felének változásai miatt a búza jobb fajtáinak termesztése érdekében tett próbálkozások eredményesnek bizonyultak. Az angolok aztán a kikötővárosokból gabonát exportáltak az Északi-tenger mellékének városaiba, tehát abba a piaci övezetbe, amelynek lakossága leginkább megérezte az árforradalom fogyasztási szokásokat módosító hatását. Angliát ekkoriban „a fehér kenyér boldog honának" nevezték, Franciaországban pedig még nem volt közmondásosán fehér a kenyér (Auverne-ben például hajdinából sütötték, Dél- és Közép-Franciaországban kukoricából stb.). A lisztet mindenütt keverték a forradalom előtt és csak a XIX. század jelentős erőfeszítéseinek köszönhetjük a most már majdnem mindig a franciákhoz társított fehér búzakenyeret. Ennek előtte azonban nagyon sokfelé vetették a kétszerest, a búza és rozs elegyét (méteil, mixtellum). De nemcsak a franciák. Brabant szántóvetői vagy Flandria bérlői még a XVIII. században is megtartották őseik szokását és a termelés biztonsága érdekében a különféle időjáráshoz alkalmazkodó keveréket vetették földjeikbe. Hollandiában is, ahol a gazdálkodás a legnagyobb előrehaladást érte el ebben az időben, Zealand és Dél-Hollandia gazdái körében még nem ment feledésbe a régi módszer. Területenként változtak ennek a vegyes keveréknek arányai. Flandriában egy 1352-beli feljegyzés szerint fele-fele arányban kell a búzához a rozsot keverni. Angliában pedig valamivel később a 3:1 aránya is előfordult és ebben a rozs volt a túlsúlyban. Elzászban sikerrel próbálkoztak az árpa és zab keverésével (neve angolul mancor, franciául manipulum). Franciaországban ehhez még búzát is elegyítettek (terceil, bladum tercionarium) vagy egyharmad búzához kétharmad árpát adtak. Hollandiában rozsot kevertek három az egyhez arányban zabbal (mancksaet), vagy fele-fele arányban elegyítették 1. Bloch, 1939:7-16.; Farain, 1941/1:125-79.; Jones, 1941/1: 342-232.; Grand-Delatouche, 1950: passim.; Bloch, 1952 2 : passim.; Lindemans, 1952/1— II: passim.; Slicher van Bath, 1955: 169203. ; Slicher van Bath, 1960:130-53. Sereni , 1961: passim. ;Abel, 1962:288-90.; Duby, 1962/1: 232-36.; Slicher van Bath, 1963/a: 262. skk.; Verhulst, 1963: 63-80.; Jones, 1965: 69-86.; Kulischer, 1965VII: 38-98.; Ábel, 1966: 161-82.; Duby, 1966: 267-84.; Jones, 1966: 57-92.; Verhulst, 1966: 77-116.; Thirsk, 1967/IV: 1-112.; Verhulst, 1968:174. skk.; Fussel, 1969:1-9.; Duby, 1973: 240-52.; Grigg, 1974: 145-75.; Vries, 1974: passim.; Duby-Wallon, 1975/11: passim.; Jones, 1975: 327-60.; Vries, 1976: passim.; Ennen-Janssen, 1979: 145-63., 169-77., 222-24.; Vandenbroek-Bublot, 1980: passim.; Cipolla, 1981 2 : passim.; Haliam, 1981: passim.; Tits-Dieside, 1981: 362-81.; Tits-Dieside, 1984: 590-64.; Zumthor, 1985: passim.; Butlin, 1987: 87-103.; Wolff, é. n.: 95-116. 419
