A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

KILIÁN István: Szűcs Sámuelnek, Miskolc helytörténészének élete és naplója

jelenthet. Tudósít arról, hogy 1869-ben zenekedvelők egyesülete alakul városában. (IX. 66.) 1871-ben kezd tagokat toborozni a miskolci dalárda. (IX. 132.) 1875-ben a daláregylet alapszabályait s tevékenységét a sajtó közli is. 1882 augusztusában a debreceni kórusversenyen a miskolciak három „jutalmat" nyertek. (XI. 128.) Közben természetesen helyben is állandóan hangversenyeznek, s sikereiket itt is sorra aratják az énekkar tagjai. 1884-ben Miskolcon rendezték meg az országos dalostalálkozót. Erről a „dalárversenyről" szóló Szűcs-„riportok" ismét csak jók, hangulatosak. A sorok mögött érezni a miskolci rendezvény sikerének melegét, a krónikás jogos büszkeségét. (XI. 365.) 1886-ban Pécsett (XII. 234.), 1889-ben Szegeden szerepeltek kiválóan a miskolciak. (XIII. 169.) A zenetörténet, a zenei közízlés nevelésének a története is szerves része a kultúrhistóriának. A mai olvasó számára ez már természetes, de bizonyára nem volt ugyanígy természetes ez a reformkorban nevelkedett fiatalember számára. Szűcs idejében felismerte, hogy a muzsika ugyanolyan erőt tud magából árasztani, mint a világot jelentő deszkákról elhangzott magyar szó, a magyar dráma. S nyilván ez a felismerés vezette krónikásunkat arra is, hogy a város zenei életét is figyelje, megörökítse. Az olvasó azt várná az ilyen nagy terjedelmű, rendkívül aprólékosan részletező naplóból, hogy abban a história mellett jó néhány etnográfiai adat is található. A reformkori miskolci magyar társaság kiváló tanítómestere, Regéczi Nagy István Patakról csak a magyar irodalom szeretetét hozta magával, s Szűcsöt sem tanára, sem diáktársai nem világosíthatták fel arról, hogy a magyar irodalomnak az ősforráshoz kell visszamennie. Ezt a feladatot jelölte meg tulajdonképpen Csokonai, aki a magyarok, a literátorok figyelmét a falvak népének meséire, mondáira hívta fel. Szűcs nem hozta magával sem az iskolából, sem a szülői házból a népköltészet szeretetét. Pedig hát bőségesen lett volna arra módja, hiszen Erdélyi Jánossal való utazása során a népköltészet értékeiről bizonyára sokat beszélhettek. A tény az, hogy míg minden más adattal tele van a tizenhárom kéziratos kötet, néprajzi szempontból hasznosítható anyagot jóformán alig tartalmaz. Lengyelországi útja során tapasztalja, hogy este a gyermekek fáklyával a kezükben futkosnak körbe-körbe a szántóföldeken, s megdöbben, amikor megtudja, hogy ezzel a termékenységet akarják elősegíteni.

71 Megbotránkozik ezen, de ezután néhány nappal ő maga is ennek a „néphitnek" cselekvő részesévé válik, hiszen Krakkó mellől, Kosciuskó halmáról, ősi magyar szokás szerint földet és füvet hoz. (I. 55.) Megdöbbentőnek tartja, hogy a borsodi Sáta községben 1839-ben a község vezetőivel az élen a közharag tettlegesen kergetett halálba egy boszorkánynak tartott asszonyt. (II. 16.) A sátai véres boszorkányüldözés miatt ezután az üldözőknek a borsodi törvény előtt kellett felelniök. Érdekes stúdiumot jelentene ez a peranyag, hiszen a boszorkányhitnek ez egy már meglehetősen késői jelentkezése. Ugyanígy megbotránkoztatja az, hogy a vidéki városok temetőiben a sírköveken „pajzán felírásokat" is lehet látni, s örül, hogy ilyenekkel Pesten nem találkozott. (II. 42.) Bárcsak megőrzött volna Szűcs néhány ilyen „pajzán" sírverset. A temetők néprajzáról ma bizonyára többet tudnánk. 1843ban Palkonyán élt egy asszony, akiről úgy tartották, hogy titkokat tud feltárni, jövendölni tud magnetikus álmában. (III. 119.) Ezt a babonát használta fel valamelyik jókedvű, üres zsebű színész arra is, hogy a „palkonyai mágnesi álomban szenvedő" asszonynak adván ki magát, jó pénzért megtréfálja a város utcáin csellengőket. Sőt mi több, egy meglehetősen sikertelen darab is született erről a jósasszonyról, s kifigurázójáról. Ennyi talán az az adat, amelyben a másfél századdal ezelőtti néphit nyomaira lehet bukkanni. 71. Vö. Bodgál Ferenc: i. m. 318