A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

OROSZ György: „Add nekik a te szent nevedet”. Zarándok-énekesek és énekes vándorkoldusok a Kijevi Ruszban

A kaliki perechozie névvel illetett kolduló-éneklő zarándokok a régi Oroszországban önként vállalták magukra az evangéliumi szegénység fogadalmát, s magukat Isten kiválasztottainak hitték. A koldusmesterséget Krisztus jóváhagyásával gyakorolták, mint ahogyan ezt a , Jézus Krisztus mennybemeneteléről" (Pro Voznesenie Iisusa Christa) című egyházi népének

43 is ékesen bizonyítja. Krisztus szeretett volna bizonyos vagyont juttatni a koldusoknak, de ennek lehetetlenségére figyelmeztette őt Keresztelő János, ugyanis a gazdagok és hatalmasok elvennék tőlük az aranyhegyet, a mézfolyót, a szőlőskerteket, a mennyei mannát. A birtok és a vagyon újrafelosztása, amelyek egyébként Istentől valók,

44 ezen a földön csak igen nagy nehézségek árán lenne megvalósítható: „E hegyen még gyilkolás lesz, IE folyón még vérontás lesz..." - mondja az előbbiekben említett népének. A szegények és nincstelenek a keresztény egyház tanítása szerint közelebb állnak Krisztushoz, mint a vagyonosok. Az üdvözülés lehetőségei sem egyforma mértékben adottak a gazdagok és a szegények számára: „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa." (Mt 5,3); „Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa." (Lk 6,20); „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." (Mk 10,25). Az üdvözülésre természetszerűen mindenki - szegény és gazdag is - törekedhet. A koldus-zarándokok, akik egyrészt lépteiket Krisztus lába nyomába helyezték, másrészt magukra vállalták az önkéntes szegénység fogadalmát, Krisztus hívó szavának engedelmeskedtek: Jézus pedig rátekintvén (a gazdag ifjúra- O. Gy.), megkedvelé őt, és monda néki: Egy fogyatkozásod van: eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet." (Mk 10,21). Ennek a maximális követelménynek csak kevesen, a kiválasztottak tudtaktudnak eleget tenni. A gazdagok számára, s a koldusszegény zarándokokkal összehasonlítva mindenki többé-kevésbé vagyonosnak számított, biztosítani kellett a „lélekmentéshez" egy kiutat: ez az alamizsnálkodás volt. A „Tizenkétpéntekről" (O dvenadcati pjatnicach) című egyik népének ezt meg is fogalmazza: >y

A paradicsomba bejuthatunk a szent alamizsnával. "

45 A gazdagság és szegénység létezésében - mutat rá Gurevics -, az egyház kölcsönös összefüggést látott: gazdag és szegény kölcsönösen egymás üdvösségére vannak. A koldulás intézménye a keresztény vallás szellemiségével átitatott középkorban a társadalmi gyakorlat szerves része volt. A királyi és nemesi udvarokban mindig szépszámú koldus akadt, akiknek pénzt és élelmet osztogattak.^Nyilvánvaló, hogy Alekszej Mihajlovics cár is lelki békéjének biztosítása céljából tartotta udvarában az énekes koldusokat. Az ő példája nem lehetett egyedi különcködés. Gurevics szerint egyes cári személyek állami jövedelmekből is áldoztak a koldusokra.

47 A középkori alamizsnálkodást nem elsősorban a felebaráti szeretet keresztény tanításának megtartása motiválta, hanem a jótékonykodó ezáltal saját lelki békéjét kívánta megteremteni, és egyúttal lelke üdvözülésének irányában ténykedett. S mivel az egyházi gondolatkörben koldus és gazdag kölcsönösen feltételezték egymást, ezért senkinek sem 43. Ennek az egyházi népéneknek számos szövegváltozata maradt fenn. (Lásd: Varencov i. m. 59-66.; Bessonov i. m. 1/1.1-7.) Fedotov a Jézus Krisztus mennybemeneteléről szóló énekek eredetét vizsgálva rámutatott, hogy ezek tartalmukat nem az Újszövetségből merítették, hanem egy apokrif elbeszélés nyert bennük költői megfogalmazást. Ennek témája: Krisztus tanítványaival folytatott búcsúbeszéde - a koldusok dicsérete. (Lásd: Fedotov i. m. 15.) 44. Jézus nem ítélte el a gazdagságot, de kiemelte az ezzel kapcsolatos csalódásokat és veszedelmeket, és óvott a kapzsiságtól is. (Vö.: Haag H.: Bibliai lexikon. Budapest, 1989. 478-480., 1025., 1651-1652.) 45. Bessonov i. m. II/6. 143. 46. Gurevics A. J.: A középkori ember világképe. Budapest, 1974. 213-214. 47. i. m. 213. 242