A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

NOVÁKI Gyula: A borsodi földvár sánca

Vastagságuk 10-22 cm között váltakozott, a sánciránnyal párhuzamosan, illetve arra derékszögben feküdtek. Az egyirányú gerendák nem érintkeztek közvetlenül egymással, közöttük föld volt. Gyenge égésnyomokról is tesz említést. Leírásához egy sematikus rajzot is mellékelt, amely a szerkezet lényegét jól tükrözi. Az alább ismertetett ásatások alapján megállapítható, hogy Leszih a sánc felső, rekeszes szerkezetét tárta fel. Úgy tűnik, az alsó, rácsszerkezetű rétegeket nem érte el. Egy másik helyen a sánc mellett ásatott két kutatóárkot, ezekben is előkerültek korhadt, illetve elszenesedett gerendák, amelyek a „földhányást erősítették". 1987-ben L. Wolf Mária vezetésével, többéves programmal, új ásatási sorozat indult meg a várban. Felkérésére a sánc átvágásával kapcsolódtam be a munkába. 1988-1989-ben a keleti, viszonylag épen fennmaradt, 1990-ben pedig a nyugati, erősen bolygatott sánc vizsgálatára került sor (1. kép). Az alábbiakban ismertetem ezek eredményeit. Az ásatásnál használt jelzéseket, méterbeosztásokat, mélységi adatokat minden változtatás nélkül megtartottam, hogy elkerüljem az esetleges zavart az ásatási dokumentációval és leletanyaggal való összevetésnél. A keleti sánc átvágása (2-5. kép) A szelvény hossza 21, szélessége 4 m volt, mellyel derékszögben vágtuk át a sáncot. A sánctetőtől számított legnagyobb elért mélység 7 m volt. Az oldalfalakat, hogy az esetleges leomlást megelőzzük, nem teljesen függőlegesen faragtuk, így a szelvény szélessége alul 2 méterre szűkült. A már több helyen bevált, legutóbb Abaújváron (1974-1975) és Tiszaalpáron (1977) alkalmazott ásatási módszerrel kezdtük itt is a munkát. Először 1 m széles árokkal tájékozódtunk a várható rétegekben, majd ennek alapján terveztük a 3 m széles szelvény bontását. Ez a módszer azonban itt nem vált be, mert már a nyitó árokban annyira változó volt a föld, hogy nem tudtunk megmaradni az egyes rétegeknél. Irányadóink végül is a gerendamaradványok lettek, a nagyjából egy szinten lévőket igyekeztünk egyszerre feltárni. Eredetileg valamennyi gerenda vízszintesen feküdhetett, a rétegek utólagos süllyedése miatt azonban, különösen lejjebb, gyakran erősen ferde helyzetben kerültek elő. Nem lehettünk tekintettel a földrétegek különbözőségére, mert ugyanaz a gerenda állandóan változó minőségű földben volt követhető, amelyekre a fák anyaga különbözőképpen is reagált. A sötétszürke, barnásszürke rétegekben barnára korhadtak és néha megőrizték eredeti alakjukat és méretüket is. A sárga, homokos, vagy kavicsos talajban vékony fehér, vagy világosszürke por alakjában voltak megfigyelhetők, itt barna korhadék csak ritkán, kis foltokban került elő. A vörösre égett rétegekben is csak vékony por (hamu) alakjában követhettük a gerendákat, de itt előfordultak elszenesedett darabok is. Eltekintve a barnára korhadt, illetve elszenesedett részletektől, a föld nyomása összelapította valamennyit, ezért általában csak néhány milliméter vastagságban maradtak fenn. Ez igen megnehezítette a bontásukat, a legóvatosabb söprés mellett is hamar eltűntek, ilyenkor szerencsés esetben a lenyomatok voltak a nyomra vezetők. Csak teljesen száraz talajban voltak feltárhatók, eső után meg kellett várni, amíg teljesen kiszáradnak. A következőkben a feltárás menetét veszem sorra, felülről lefelé. A mélységi adatokat az ásatásnál alkalmazott szintezési 0 vonalhoz viszonyítom, amely a sánctető itteni legmagasabb pontja alá 34 cm-re esett. A sánctető felső része 100-120 cm vastagságban újkori bolygatásokat mutatott. A 14. métertől kifelé a töltés égett, vörös, morzsalékos volt. Több, erősen elsalakosodott rög is előkerült, némelyik nagy sima felületet is mutatott, több esetben falenyomattal. 30-50 cm mélyen már előkerült néhány gerendarészlet, a sánciránnyal párhuzamosan vagy arra merőlegesen. Ettől kezdve lefelé, ahogyan a szelvény hossza fokozatosan nőtt, egyre sűrűbben és egyre nagyobb területeken kerültek elő, majd kialakult maga 130