A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

BARSI Ernő: Eötvös József sályi évei

járhatott a jegyzőnél is. Vizsoly Trombitás János volt akkor Sály község jegyzője, aki 1848-ban itt halt meg, és sírkövén az írás még most is olvasható. A néppel is kellett közvetlenül találkoznia, hiszen minden napját gazdálkodási teendőinek végzésével kezdte. Kimehetett nyáron aratói közé, akik ilyenkor búzacsokorral körülkötötték a karját. Behozták a kastélyba az aratás végeztével aratási koszorújukat. Talán a kastély kertjébe is felhallatszott esténként a legények nótázása, akik egymás vállára tett kézzel, dalolva járták végig a sályi utcát. De fel kellett figyelnie inasára, Horváth Józsefre is, aki rendkívül értelmes ember volt, később a kastély mindenese lett, s unokájának, Horváth Jánosnak (1896-1980) sokat beszélt Eötvösről, a kastélyban folyt életről. Kiváló szellemi képességeit, kitűnő elbeszélő tehetségét unokája is örökölte. Mikor aztán Eötvös a „sályi idillről szóló levelek késői pár darabját" (Nizsalovszky) békés megyei Szent-Tornyáról 1852-ben megírja Szalaynak, s abban a magyar nép „apotheozisát" adja, mindez nem fogalmazódhatott volna meg a sályi élmények nélkül. „Mily nép, milly büszke, s mégis milly nyájas, milly egyszerű szokásaiban, s még is milly fogékony minden nemes érzés iránt, mennyire mívelt lelkű durva subája alatt, s milly derült minden komolysága mellett . . . ki a népet az eke szarvánál látta ... az bátran leveheti előtte süvegét." Eötvös József a sályi nép emelékezetében Eötvös alakját meg a kertjének titokzatosságaihoz fűződő emlékeket megőrizte a sályi nép, sőt fantáziája olykor legendává is formálta azokat. Lássuk, mi maradt meg ezekből emlékezetében. Horváth János úgy hallotta nagyapjától, hogy az Eötvös család „valami nagyon kedves család vót. Ha falusi jány szógálni ment hozzájuk, azt férjhez is adták (azaz: kistafírozták). Megtanították mindenre, ami egy asszonynak kellett. Kenyeret sütni, főzni, varrni. A nagyasszony (ez Szepessy Mária lehetett, halála után esetleg Halassy Jozefa) minden reggel felírta a táblára, hogy aznap mit kell főzni. A jobbágyoknak meg náluk sokkal jobb soruk vót, mint a harsányi birtokon. Eötvös József sokat írt. Sok vendég járt hozzájuk. Szemere Bertalant is ismerte a nagyapám. Elkerült oszt' Eötvös József innét Budára. Az Eötvös bárókat régen kardosán, sarkantyúsan temették a kriptájukba. Mikor a birtok idegen kézre jutott, a kriptát kifosztották. Ellopták a halottakról a csizmákat, sarkantyúkat." A sályi nép főként a kastély kertjében található barlangház és síremlék problémájával foglalkozott, ezekhez fűződnek megőrzött emlékezései. Persze, a mai falusiak már ezekről sem tudnak semmit. Szerencsére édesapám, Barsi Lajos, aki 1915-ben került tanítónak Sályba és 1930-ban írt monográfiát a faluról, összegyűjtötte azokat a kastéllyal kapcsolatban álló emberektől, utódaiktól. Mit is beszéltek neki az emlékműről és a barlangházról a régi sályi emberek? „Juhász József, akinek édesatyja valaha Eötvösék fullajtárja volt, úgy tudja, hogy idősb Eötvös Ignác kisfia emlékére állíttatta. De alatta nincs eltemetve senki. A kastély mögött a parkban egy kis halomról emelkedik ki egy jégverem kúpalakú, náddal fedett teteje. Ez nem volt mindig jégverem. Régen barlangháznak hívták és egy minden kényelemmel berendezett mulatóhely volt. Gazdig József, akinek atyja akkor Eötvösék erdőkerülője volt, gyermekkorában járt benne. Akkor még nem volt jégverem, de a vad tivornyák is régen megszűntek benne. A világítást felülről, színes üvegekből kirakott kerek ablakon át kapta. Kívül kőpadok és szomorú kőrisek voltak. Talán azért van az emlékmű épp itt a barlangház előtt, hogy az itt volt vad, bűnös tivornyáktól megundorodva emelte volna ezt a halálra emlékeztető jelet Napóleon korában valamelyik Eötvös ős.