A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

HOFFMANN Tamás: A parasztházak fűtése (Előzmények, technikai megoldások. – Európai vázlat)

2. kép. Szilvaaszaló - kasokkal. Ököritó, Szabolcs-Szatmár m. - EAF 58030. Gönyey Sándor felvétele 1927. Gallen kolostorában találtak, és a IX. században a kolostorok építéséhez adott instrukciókat tartalmazza, szükségesnek tartották ezt a tűzhelyet is lerajzolni. Ugyanitt, Svájcban, a néprajzi kutatás még számos gabona-, gesztenye- és lenszárítót regisztrált. Úgy látszik, hogy a szárítókemencéket (legalábbis, ami a gabona feldolgozását illeti) a tökéletesebb malommechanizmusok szüntették meg, de nagyobb kapacitású örlőművek hiányában (ahogyan ezt a Balkánon és Kelet-Európában még a múlt században sokfelé kellett tapasztalni) szükség volt reájuk. Hasonló okok játszottak közre abban, hogy valahol megmaradtak a kemencével fűtött fürdők használatánál. A régészeti feltárásokból tudjuk, hogy Kelet-Európában sokfelé beérték azzal, hogy putriban rendezik be a fürdőt, azaz építenek kemencét. A fenyőrégióban azonban gerendákból ácsolták meg a fürdőházikót. A hideg és a reumatikus bántalmak okán legalább olyan mértékben igénybe kellett venniök, mint a tetvek miatt. Erre másutt is igényt tartottak. Délen a gőzfürdő oldotta meg a problémákat. Ez padlófűtéssel működik, tehát alapvetően különbözik a keleti és északi találmánynak tekinthető szaunától. Másrészt a balnea (ahogyan fürdőjüket a rómaiak nevezték) elsősorban városi intézmény volt, az maradt a középkorban is, egészen addig, amíg rá nem jöttek, milyen melegágya a fertőző betegségeknek. A római birodalom területén mindenütt épültek nyilvános fürdők. Ezeket később a mohamedánok is igénybe vették, másrészt a keresztény Európában a kolostorok lakói sem voltak hajlandók lemondani használatának előnyeiről. Mindez elegendő ok volt arra, hogy a gőzfürdők római hagyományai átvészeljék a sötét századokat, utat találjanak az Alpoktól északra húzódó tájak arisztokratáinak váraiba, és ami még ennél is fontosabb, a városokba. Viszont ezeken 383