A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban

Hasonló, emberhez nem méltó összetűzések forrása volt a vízhiány. A szabad ég alatti táborokba tartálykocsikkal szállították az ivóvizet, ritkán és keveset, tehát itt is dulakodás keletkezett, aminek végül is az lett a következménye, hogy a víz pocsékba ment. A jobb humorú őrök csak nevettek a szerencsétlen foglyok birkózásán, a szigorúbbak viszont néhány jól irányzott lövéssel vetettek véget a küzdelemnek. Hosszú időnek kellett eltelni, amíg a vezetékes vízellátást meg tudták oldani. A mostoha körülmények és a létfenntartás ösztöne leleményessé tették az embert. Mindenki megpróbált valamit, hogy helyzetén javítson. Voltak, akik barkácsolással (kések, evőedények, emléktárgyak) iparkodtak magukon segíteni, a borbélyok, szabók, cipészek „szakmába vágó" munkákat vállaltak, de előbb-utóbb csaknem mindenkiből kibújt az ezermester. A legáltalánosabb mégis a cserekereskedelem volt, a valuta pedig a cigaretta és a napi kenyéradag. Elképesztő, hogy mi minden került elő a zsebek és a zsákok mélyéről azok után is, hogy az állandó motozások során minden valamirevaló érték elúszott. A táborok rendjére vonatkozó előírások mindenütt és mindenkor szigorúan tiltották az őrök és a foglyok közötti cserekereskedelmet. Ennek ellenére ilyen üzletelés is folyt, legtöbbször a hátrányosabb helyzetben lévő üzletfél, a fogoly rovására. A magyar fiúk életrevalóságát bizonyítja, hogy hamar megtanulták az üzletkötéshez szükséges alapvető idegen szavakat és kifejezéseket. A fogság azonban nem csupán fizikai megpróbáltatásokkal járt. A rideg bánásmód, a bizonytalan élelmezés, az időjárás viszontagságai mellett sokkal súlyosabb, sok egykori hadifogoly lelkében máig sem gyógyuló sebeket ejtettek azok a megpróbáltatások, amelyek az emberséget, a még háborús viszonyok között is élő baráti, bajtársi viszonyokat kikezdték. Lassan felmorzsolódtak a társadalmi konvenciók, vagy akár a szolgálati szabályzatok által megkövetelt és mindeddig tiszteletben tartott együttélési normák, és ki-ki a saját erkölcsi kényszerképzetei alapján próbálta sorsát igazítani. A hazától sok száz, nemegyszer több ezer kilométernyi távolságra vetődött, többségében fiatal, külföldet még sohasem járt, tapasztalatlan ember egyszeriben elveszettnek érezte magát a sokarcú, soknyelvű és sokféle gondolkodású, de leginkább agresszív fogoly tömegben. Saját sorsát és jövőjét illetően teljesen bizonytalan volt, mert megbízható hírek nem jutottak el a táborokba, az információkat helyettesítő rémhírek pedig csak tovább zavarták a kedélyeket. Állandó téma volt a hazatérés esélyeinek latolgatása és az, hogy milyen viszonyok vannak otthon, az otthoniak hogyan vészelték át a háború viharait; igaz-e, hogy mindenkit, aki nyugatról tér haza, Szibériába visznek, hogy újraéled az Osztrák-Magyar Monarchia. Eljutott a honvédelmi miniszter felhívásának híre, amely a hazatérőktől információkat kér a Magyarország felett lelőtt angol-amerikai repülőkről, kéri, hogy a kincstári értékeket hozzák vissza, és jelentsék a háborús bűnösöket, de csak egy fél mondat jutott arra, hogy itthon mindenkit szeretettel várnak.

6 Növelte a zavart a nyugati magyar emigráns szervezetek agitációja a fogság második szakaszában. Ezek az emberek munkásoknak, bányászoknak mondták magukat, ijesztő képet festettek az itthoni viszonyokról és kecsegtető ígéretekkel akarták rávenni - főként a fiatal munkásokat - a kintmaradásra. A fogadtatás meglehetősen vegyes volt, a legtöbb helyen lehurrogták, elzavarták a szónokokat. A bizonytalanság érzéséből eredő feszültségeket növelte a kiszolgáltatottság és a megalázottság sok megnyilvánulása. Ezek között talán az állandó motozás volt a legterhesebb. Hivatalosan azt a célt szolgálta, hogy tiltott eszközök, fegyverek, szúró-vágó szerszámok ne maradhassanak a foglyok kezében. Valójában egy-egy motozás alkalmá6. Hadtörténelmi Levéltár (HL) 3187/1946 eln. 311