A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

MOGYORÓSI Sándor: Az északkelet-magyarországi Werwolf-hiedelem interetnikus vonatkozásai

emberek, vagy a gyerekek útja arra vezetett, sokszor már messziről vitték a követ, mert a hiedelem szerint, ha valaki nem dobott követ a sírra, akkor kijött a szakállas farkas, s megtépte azt.

31 Ismeretes, hogy a szláv hiedelemvilág a halottak két csoportját különbözteti meg: roditeliX és zaloznikit. A veszélyes halottakat, zaloznikiket a temetőn kívül hantolták el, s ha valakinek a sírjuk mellett kellett elhaladnia, egy követ, vagy egy száraz ágat dobott a sírra, máskülönben az arramenő kitette volna magát a zaloznik bosszújának.

32 Valószínűnek látszik, hogy a putnoki hagyományban ugyanezzel a szláv eredetű hiedelemmel találkozunk. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a szakállas farkas mondáját a palóc hagyomány szlovák közvetítéssel vette át a német hagyományból. Azonban, hogy ennek a kapcsolatnak a végére járjunk, feltétlenül mélyebben kellene ;

smernünk az idevonatkozó szlovák adatokat. Napjaink szlovák néprajzkutatása sajnos nem tekinti feladatának az adott hiedelemalak vizsgálatát. Hasonló problémába ütközünk a kassai magyar hagyományban ismert virkolak alakjával kapcsolatban. A XIX. század végén SárosiÁ. írja le a Kassa környéki hagyomány virkolak, vagy varkolak alakját. A helyi néphitben ez a hiedelemalak félig ember, félig farkas. Késő éjszakában kóborol félig elhagyatott utakon és embervérre szomjazik. Ábrázatja rút, de az emberéhez hasonlít, sőt azt tartják róla, hogy valójában ember is, csak a természete farkasé. Igen hosszú életű, de sohasem hal meg jámbor emberekhez hasonlóan, mindig öngyilkosság útján pusztul el. A mord tekintetű emberről ma is azt mondják: úgy néz ki mint egy virkolak. Hernád-parti halászok sokat meséltek róla, ma már úgy látszik kiveszett, mert a kassai virkolak éjjeli kóborlásairól többé nem szól a népmonda.

33 Erről a hiedelemalakról, amely tulajdonképpen rút ember, akinek a természete a farkasé, embervérre szomjazik, s öngyilkosság útján pusztul el természetesen azt gondoljuk, hogy szláv átvétel. Azonban elképzelhető hogy tévednénk, ha feltételeznénk, hogy a kassai magyar néphitbe a szlovákoktól került át. A virkolak, varkolak terminusról biztosan állíthatjuk, hogy nem nyugati szláv alakulat.

34 Vagyis ha szórványosan fel is bukkan a szlovák hiedelmek nomenklatúrájában, az csakis egy átvétel eredménye lehet. A varkolak terminus a bolgár és a szlovén dialektusokból származhatott át a X. század környékén az albán és a román nyelvekbe.

35 Feltételezhetjük, hogy a Kárpátmedence északi peremére ez a terminus, és ez a számos vámpírmotívumot tükröző hiedelemalak a XIII. századi vlach migráció közvetítésével kerülhetett. Ilyen átvételi problémákkal a román (balkáni) és szlovák viszonylatban már korábban is találkoztunk. Példaként csak utalunk a kecskemaszkos alakoskodás Kárpát-medencére vonatkozó interetnikus vonatkozásaira.

36 Nem tudjuk viszont itt sem pontosítani az átvétel folyamatát, hogy ti. ez szlovák közvetítéssel, vagy pedig közvetlenül a vlach pásztoroktól történt. Hogy folytassuk a magyar Werwolf-hagyomány szláv vonatkozásainak a taglalását, szót kell ejtenünk a keleti szláv kapcsolatokról. Az Aa Th 449/A mesetípus magyar redakcióját vizsgálva Dégh Linda Anderson, W. álláspontjára helyezkedik, amikor a magyar népmesék szakállas farkas alakját közvetlenül az ukrán hagyományból eredezteti.

37 A példaként felhozott népmesék 31. UjváryZ., 1962. 458-461. 32. Tokarev, Sz. A., 1957.41. 33. SárosiÁ., 1896.207. 34. Niederle, L., 1924. 44-45. 35. Niederle, L., 1924. 44. 36. UjváryZ., 1981. 115-119. 37. Andersen, W., 1935. 16-19. idézi: Dégh L., 1960. 291. 19* 291