A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

JOÓ Tibor: Árpád-kori emlékek Regensburgban és Passauban

vagy a díszsír rendeltetésének és a korszaknak megfelelően már büszkén hivatkozhattak arra, hogy ebben a díszsírban a „tiszteletreméltó Gisula asszony, - Szent Henrik császárnak a nővére, István magyar királynak a felesége, ennek a kolostornak az apátnője ott nyugszik". A május 9-et átvehették az eredeti sírlapról. A venerabilis stb. titulusokat Niedernburgban csak a XVI. századtól használják az apátnők emlékein. Az is érthető, hogy a második fedlapon Henrik császár neve "mellett már szerepel a „szent" jelző, mert őt 1146-ban avatták szentté, Gizella temetésekor még nem volt az. Az, hogy Istvánnál, elhagyták a „szent" melléknevet, helyhiányra vezethető vissza, miként a „Stephani"-t is „Stephi"-re rövidítette a szobrász. A tumba fedlapján azonban minden ismert ténnyel, tudományos következtetéssel ellentétes halálozási év szerepel: m. lxxxxv = 1095(1). Lehetséges, hogy a feltételezett ólomtáblán volt a vésnöknek egy íráshibája, vagy elnézése, ami miatt egy hibás szám állt a táblán, vagy 1420-ban a tábla felületén oxydátió következtében már egy hibás számot tudtak, vagy lehetett olvasni.

29 Amennyiben helytálló lenne ez a szám, akkor Gizella 110 éves korában halt volna, ami nagyon eltér a családjában ismert élettartamoktól (atyja 54 évet, Henrik bátyja 51 évet, Brúnó 48 évet élt; édesanyja is csak 11 évvel élt tovább a férjénél stb.), de a leggondosabb antropológiai vizsgálat és elemzés nyomán azt rögzítették, hogy a csontváza szerint „legkevesebb 60-70 éves korú, magasra nőtt, grazilis csontfelépítésű karcsú asszony" váza volt a sírboltban. Tehát a 985-ben született Gizella - ha 1060-ban halt meg kb. 75 éves koráig élt, ami meg is felel a többi antropológiai megállapításnak (öregségi elváltozások stb.). Az eredeti sírfedlapról - Schmid nyomán - le kell rögzítenünk, hogy - összehasonlítva az abból az időszakból megtartott kevés sírkővel - a kőlap kifejezetten monumentális méretű, mely messze túlmegy a püspökök, apátok stb. sírkövein (de miként látjuk: a kortárs I. András magyar királyén is!). A név elrendezése is szokatlan, de a két sasnak ebben a helyzetben való ábrázolása az egykorú keresztény ikonográfiában párhuzam nélküli! így sem keresztény szimbolikái jelentést, sem csupán díszítő célt nem szolgálnak. Kézenfekvő az a gondolat, hogy utalást jelentenek a világi körülményekre, arra, hogy az apátnő fejedelmi helyzetet töltött be. Már maga az, hogy a meroving és karoling időszakban ez a dísz sokszor rangjelzés, bizonyíték arra, hogy Kelet-Rómából és közvetve Óperzsiából vették át, ahol a királyok felségjele volt, a világi hatalomnak a szimbóluma lett. Nagy Károly átvette ezt, mint császári jelet, s birodalmi szimbólumjellege már II. Ottó császár alatt és Bizáncban már az 1000. év körül mint kettős sas bizonyítható. Szigorúan heraldikus jelentés nélkül is ebben az időszakban kifejezetten felségjelvény. (Ehhez azonban hozzá kell adnunk azt is, hogy a csavartszárú hosszú kereszt is felségjelvény a magyaroknál.) A 15. és 16. században sok templomban az érdemes alapítóknak, elöljáróknak stb. új díszsíremlékeket állítottak. Ilyenkor sok helyen már nem tartották meg az eredeti sírköveket, különösen ha azok sérültek voltak, de Gizella esetében a történeti jelentőséget, az eredeti kő monumentális jellegét felismerve, a romos állapot ellenére is a megtartása mellett döntöttek. Ekkor készült el az előbbieken és képen is ismertetett 1,93 m hosszú, 0,92 m magas és 0,72 m széles tumba. A díszsír által is kimutatott elismerés és tisztelet a Gizella-kultusznak újabb nagy lendületet adott. Ezt növelte a nagy bajor történetírónak, Aventinusnak (Johannes turmair) 16. sz. elejei látogatása és a bajor Történetben Gizelláról leírtak is. A 17. században többen is írtak róla, s általában mint boldogot, vagy mint szentet emlegették. 1760-1771 között több magyar és osztrák főpap fordult Mária Terézia császárnőhöz, majd a Szentszékhez, egyrészt Gizella szentté avatása, másrészt csontjainak Magyaror29. Schmied W. M., 1912. 24., 34. 334