A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

hogy egy hasonló ilyen városi szituációban ő hogy kezdte a gyűjtést és hogy próbált profilt adni. Én is úgy véltem, egyrészt a hely, másrészt a lehetőségek is azt mutatták, hogy nem szabad, nem kell csak nagyméretű, reprezentatív műveket gyűjteni. A magyar művészetnek van egy olyan intim oldala, amely a valóság apró részeiből kiinduló kompozíciós formákra épül. Azután az erre a hagyományra épülő modernebb kifejezési módok, amelyek szintén ezekből a részekből indulnak ki és ebből csinálnak jelentős és széjes hatású műveket. Hát ilyeneket kezdtem gyűjteni és ily módon az az érzésem, hogy egy sajátos, intim jellegű profilja kezdett kialakulni ennek a gyűjteménynek. Úgyhogy én a Miskolci Városi Képtár anyagából a nagyméretű képeket soha nem állítottam ki. Éppen azért, mert úgy éreztem, hogy itt ezt a koncepciót nem tudja kielégíteni. Későbbiekben nagyon nagy dolog volt az, hogy nem sokkal Miskolcra kerülésem után fölkeresett engem Petró Sándor és megkért, hogy foglalkozzam a gyűjteményével. Tulajdonképpen én katalogizáltam a kollekcióját, kiválasztottam az értékeket. Ő amatőr gyűjtő volt és egy amatőrt könnyen be lehetett csapni. Erre a legjobb példa az volt, hogy a tizenkét Mednyánszky képből gyűjteményében egy volt eredeti. Az összes többi hamisnak bizonyult. Petrő el is fogadta őket. Vo!t;.k nála hamis Rippl-Rónaik, hamis Koszták. Egy olyan gyűjtemény ez a hamisításból, amit minden ifjú muzeológusnak megmutatnék, hogy megtanulja az eredeti és a hamis közti különbséget. Petrónál minden pénteken az egész napomat ott töltöttem. Létrán állva mértem föl a képeket. s úgy elgondoltam, hogy ebből hogy lesz majd egyszer képtár. Petró állandóan hergelt, megérezve múzeumi elképzeléseimet. Szóba is került, hogy én nagyon szeretném, ha a Petró-gyűjtemény valahogy összeolvadna a mi gyűjteményünkkel és a maradékból pedig megcsinálnák a miskolci gazdag polgár házát. Még viccelődtem is vele, hogy Schaár Erzsébettel kiöntetem gipszbői és beleültetem egy fotelbe. Sajnos ez nem történt meg, mert Petró rendkívül gyorsan meghalt és akkor tulajdonképpen némi huzavona után megkapta a Herman Ottó Múzeum a gyűjteményét. Az elképzelést, ami a képtár körül bennem volt így meg lehetett valósítani. Maga a Petró-gyűjtemény olyan volt, hogy benne a magyar festészetnek ez az intim oldala dominált úgy, hogy nagyon szépen össze lehetett olvasztani a meglévő múzeumi anyaggal. Ebben az időben már szerencsére nem voltam egyedül, mert hiszen magam mellé tudtam venni tanítványokat. Akkor ők is egyetértettek abban, hogy úgy kell egy képtárat megcsinálni, figyelembe véve a hazai lehetőségeket, mint amilyen például a Guggenheim Múzeum New Yorkban. Tehát nem kalitkákba, szobákba zárni a képeket, hanem az egésznek egy olyan folyamatosságot adni, hogy a műtárgy egyedül is legyen, meg a másikkal is kapcsolatba kerüljön, lehessen visszatekinteni. Például emlékszem rá. a rendezésnél játszottuk azt, hogy a Ripplről visszanéztünk a Ferenczyre vagy a Kosztából visszanéztünk a Barabáshoz. Vagy át lehetett tekinteni a Szinyei Mersétől egy résen át Derkovitsra. Szóval ezek azok a dolgok, amelyek - én azt hittem - az embereket még szórakoztatják is. Az emberek szeretnek szabadon mozogni a múzeumban, ténferegni összevissza, járni, járni, összehasonlítani. Tehát az volt az elképzelésem, hogy nekünk úgy kell megcsinálni a képtárat, hogy észrevétlenül vezessük a közönséget, észrevétlenül hagyjuk őt szabadon cirkálni. Erre azt hiszem jó példa mindjárt az első terem, ahol Mányokitól egészen Lotzig és Benczúrig mindenki együtt van történelmi sorrendben. Egyszerre száz év van ebben a részben bemutatva és azt hiszem, hogy ez az a mód amivel az embereket úgy lehet elszórakoztatni, hogy nem fáradnak el. Én borzasztónak találom azokat a múzeumokat, amelyek agyongyötrik az embert. Ezért tartom a világ legjobb képtárának a nápolyi Museo di Capo di Monte-t, mely tulajdonképpen két, sőt három párhuzamos teremsorból áll. Az első teremben azok a remekművek vannak csodálatosan, hangsúlyozottan tálalva, amelyek a legfontosabbak, amelyeket meg kell nézni, amelyek előtt mesi kell állni. S aztán vannak átvezető 10