A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - KISHONTHY Zsolt: Huszka József, a „magyar stílus” előharcosa

évében fölavatott épület stílusának kialakításánál Lechner a népies motívumok mellett ázsiai, főleg perzsa és indiai elemeket alkalmazott. Mint önéletrajzi visszaemlékezésében írja, „A magyar népművészet tanulmányozása azután elvezetett az ázsiai népek művészetéhez, mert a két művészet között fennálló, tagadhatatlan rokonság első pillanatra szembeötlőit." A későbbiekben említett „fényképek és közlemények tanulmányozása" e témában arra vall, hogy Lechner ismerte és felhasználta Huszka „tanításait", hiszen a népművészeti motívumok alkalmazása, illetve azok keleti eredete Huszka koncepciójának is lényege. Lechner a „nemzeti építőstílus" megteremtésének módját a népi = nemzeti lehetőségében látta csakúgy, mint Huszka, ellentétben a kor hivatalos irányvonalát képviselő Hauszmannal, aki szerint „A népies fogalom nem is fedezi mindenkor azt, amit »nemzeti« alatt értünk." A nemzeti stílusok keletkezését vizsgálva Lechner úgy látja, „hogy a néplélek a keletkező stílusokat a maga művészi eszközei szerint használta. Naiv művészetének szerzeményeit beolvasztotta az úgynevezett nagy művészetekbe." Szerinte tehát a kiindulási alap a népművészet: „a magyar népstílust meg kell tanulni, mint valamely nyelvet" - ismétli a huszkai gondolatot. Annak ellenére, hogy a hivatalosnak számító eklektika hadállásai ekkor még igencsak erősek, a nemzeti építészetről kibontakozó vita fő témája nem az „eklektika vagy szecesszió" kérdése, hanem - mint az iparművészetben - a magyaros stílus lehetőségei. A vitában ütköztetett nézetek nagyban hozzájárultak a lechneri, nemzeti ihletésű stílus terjedéséhez, de folyamatos korrekciójához is. Az Iparművészeti Múzeum épületét éppen egy Huszka-írásra adott válaszcikk bírálta: (a múzeum épületének) „magyar stílusában nem volt rendszer, a szerkezet s az építmények, az anyag és a forma között nem volt harmónia (. . .), a szárazzá vált motívumok alkalmazásában bizonyos nyersesség, s merő szeszélyesség is megnyilvánult".

26 A Lechner-tanítványok korai épületeivel kapcsolatban Gróh István „Huszka szűrmotívumainak" lelketlen felhasználása ellen tiltakozik. Mint írja: „a magyar építőstíl nem lehet teljesen ellentéte az európainak", a modern stílusnak egy magyar változatát kell megteremteni.

27 Gróh ez irányú igénye hamarosan teljesül, hiszen a tanítványok útja a kezdeti lépések után az európai szecesszió és a népies irány szintézise felé vezet, bár e két vonulat összeolvadása az egyes életművekben többféleképpen valósul meg. A XX. század első évtizedében az építészetben az iparművészethez hasonlóan kialakult egy magyar szecessziós stílus, melynek gyökerei a XIX.. század 80-as éveibe nyúlnak vissza, s melynek egyik összetevője a Huszka József által is képviselt „magyar stílus" volt. Huszka, aki mindvégig küzdött a „kozmopolita irány", a szecesszió ellen, azzal soha ki nem békülve, éppen a „győzelem" időszakában került ki a társadalmi, művészeti érdeklődés köréből. Elméletéhez való ragaszkodása képtelenné tette bármilyen rugalmas alkalmazkodásra, még annak felismerésére is, hogy „tanítása" végül célt talált, ha nem is pontosan az általa elképzelt formában. Mikor a magyar stílus a kezdeti kísérletek után összefonódott a szecesszió modern formáival, s európai színvonalú, magyar iparművészet megteremtését tette lehetővé, Huszka kivonul a vitákból. A századforduló után személyének jelentősége erősen csökken, ugyanis éppen az általa keltett viták tisztázták nézetei nagy részének helytelen voltát, a tudományosság és az alkalmazhatóság szempontjából is. A néprajz ebben az időben válik valóban önálló tudománnyá, alakulnak ki módszerei, s indul meg a népi díszítőművészet rendszeres, tárgyilagos és gondos leírásokon alapuló kutatása. Jellemző Huszka helyzetére, hogy pont őt, aki az elsők között volt a népművészet „terjesztésében", kihagyják a Malonyayféle „A magyar nép művészeté"-nek munkálataiból. Valószínű, hogy Huszka személye 26. Művészi Ipar, 1891. 121. 27. (X)., 1899. 194. 837