A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - KISHONTHY Zsolt: Huszka József, a „magyar stílus” előharcosa

hogy „Kevés író vagy tervező művész dicsekedhetik működésének olyan nagy és közvetlen hatásával", mint Huszka, de megjegyzi: többet kellett volna foglalkozni a történeti stílusok hatásával, és helyesebb lett volna a címben Magyar népies ornamentikát említeni.

21 Hampel József régész, a Nemzeti Múzeum igazgatója tudományos alapossággal elemzi Huszka művét. Bár szerinte is „hazai műtörténetünk súlypontja a hazai ornamentika tanulmányában rejlik", de „hazai ízlés" csupán a viseletre, a fegyverzetre, illetve az azokat díszítő ötvöstárgyakra jellemző. Álláspontja szerint nincs közös magyar ízlés, ornamentikánkat nem lehet „Lebediából vagy éppen a magyarság ősi hazájából eredeztetni", azok főleg nyugati mustrakönyvekből, céhes műhelyekből származtak át a nép körébe. Huszka visszautasítja a - szerinte - kioktató hangnemet, és burkoltan ugyan, de magyartalansággal vádolja Hampelt, mint a „kozmopolita irányú művelődés" szószólóját. Munkásságának „nemzetvédő" szerepét hangsúlyozza ebben a cikkében is, mert mint írja, csak a „nemzeti jellegű műveltség konzervál: csak az óvhat meg bennünket az elpusztulástól".

22 A kozmopolita irány Huszka szóhasználatában az ekkor már rohamosan terjedő szecessziót jelenti, amely szerinte a legnagyobb veszély forrása a magyar művészetre nézve. A Magyar Mérnök és Építész Egyesületben tartott előadásában élesen kikel a „mai szenzáció hajhászó irány" ellen, kérészéletű törekvésnek nevezi, mert nem az ornamentika törvényeire, az ősrégi nemzeti stílre támaszkodik. Huszka apostoli elhivatottsággal próbálja győzelemre vinni eszméit, látszólagos sikerei ellenére azonban egyre inkább kiszorul a művészeti életről zajló vitából. Miközben ő igyekszik elméletét továbbfejleszteni, alapjait megszilárdítani, az élet egészen más úton halad. A magyar építészetről és iparművészetről folyó vitában már jóformán senki nem foglalkozik a népi motívumok eredetével, annak ősiségének bizonygatásával. A kérdés akörül forog, hogy lehet a magyar művészet modern és európai anélkül, hogy közben elveszítené nemzeti jellegét. Nyugati mintákhoz való igazodás, vagy a hazai ornamentika továbbfejlesztése: e dilemma nehezen megoldható feladatnak látszott. Az angol, német vagy a leginkább negatív előjelűnek tekintett bécsi szecesszió átvétele egyértelmű behódolásnak tűnt nyugat felé, amit természetesen a „modern stílust" pártolók sem szorgalmaztak. A közel sem egyértelmű álláspontokra jellemző Gróh István Jövő stílusunk c. tanulmánya, melyben „a másfél évtized előtt megindult magyar stílű kísérletezéseket" eredménytelennek nevezi, mindamellett - mint írja - művészeink legyenek modernek, de elvárjuk tőlük, hogy minden modern látszat mellett lelkük legmélyén a magyarságnak jelentékeny tartaléka lakozzék".

23 A nemzeti művészet ügyéről parlamenti viták is zajlanak. Ezek egyikén Wlasics közoktatásügyi miniszter élesen támadja az új stílust: „ . . . hogy tehát ilyen szecessziós irányú stílus a vezetésemre bízott tárca körében a jövőben ne igen legyen lehetséges, iparkodni fogok azt megakadályozni, de az igazi magyar stílust ez alatt nem értem". A Wlasics által hangoztatott nemzeti vagy kozmopolita ellentétpár mögött valójában a régi és az új, a hivatalosan elfogadott és a még nem legalizált ellentéte húzódik meg. Az újjal szemben, a hagyományokra való hivatkozáshoz jó érv az újat nemzetietlennek, s ezáltal üldözendőnek minősíteni. Lyka Károly az általa szerkesztett Művészet hasábjain tiltakozik e szembeállítás ellen. A szecessziós stílus- magyar stílus c. cikkében ki21. Magyar Iparművészet, 1899. 29. 22. Huszka J., 1899.157. 23. GróhL, 1899. 197. 835