A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - FÜGEDI Márta: Figurális díszítmények Északkelet-Magyarország pásztorművészetében

A kígyó mellett számos más állat figurális, kisplasztikái ábrázolásával találkozhatunk a csanakfogókon. Ezek olykor a tulajdonos, a használó jelképei is lehetnek- így a kos, a bárány, a disznó a vele foglalkozó pásztoré, a szarvas vagy más vadállat a vadászé, erdészé -, emellett azonban másfajta, sőt egyedi állatábrázolások is előfordulnak. Kiemelkedően szép az a Nógrádból származó - egyébként gyakran publikált 1898-as datálású merítőedény, amelynek fogója mívesen kidolgozott koronás kétfejű sas,

35 s a fogóforma díszítése itt még nem domború faragás, hanem vonalas rézveret. A merítőedény csésze részén azonban már domború faragással készültek a futó szarvasok. A sasábrázolás előképe feltehetően a heraldikai motívum más tárgyon, esetleg iraton, pecséten való megjelenítése lehetett. Szintén heraldikai előképre vezethető vissza a nógrádi Gyurkó Pál több alkotásán megjelenő ágaskodó páros oroszlán. így emlékezett rá: „Egyszer egy árjegyzékben címeres oroszlánt láttam, azt mindjárt megcsináltam mintának."

36 Nógrád megyéből ismerünk több olyan merítőedényt, ahol a fogó stilizált vagy részletezőbben ábrázolt hal alakú.

37 Ez a pásztorművészeti díszítmények között egyébként idegen állatalak feltételezhetően valamilyen egyedi inspiráció, ötlet megvalósítása. Vannak olyan fülmegoldások, ahol a rögzítést, fogást biztosító íves, áttört formának csak egyik vége van állatfejjé kifaragva. Például a makkot evő kosfej kidolgozása még részletező, a fogó többi része, amely az állat teste lehetne, azonban jelzéstelen, díszítetlen marad. Más fogóváltozatokon az áttört, különböző formájú fülön ül a naturális részletességgel ábrázolt állat. Az állatábrázolás megvalósításában azonban leggyakoribb az a forma, ahol a négylábú, teljes állatalak álló változatban alkotja a fogót, vagyis mellső lábaival a csésze szájának, a hátsókkal pedig a csésze aljának támaszkodik. Ennek egyéni változata a kettős állatalak, például a kétfejű kos, ahol az íves állattest mindkét vége fejben végződik, vagyis a faragó szimmetrikusan megkettőzte az állatfejet. Mindez valószínűleg a Dunántúl pásztorfaragványairól átvett megoldás, hiszen azok a hevesi faragók - Berze Jani és társai - alkalmazták, akik a Dunántúlon is jártak.

38 A fenti változatok mellett másik jellegzetes fogómegoldás az, ahol kétféle állatalak szerepel, sokszor viaskodó jelenetben, összekapaszkodva, vagy egymás hátán. A merítőedények csészéjének díszítése is sajátosan alakult a Felföldön. A legkorábbi darabokon, a múlt század második felében a csésze oldala alig díszített. Peremét ékrovásos, geometrikus csíkminta díszíti, az oldalpalást felületén esetleg néhány egyszerű stilizált virág, rozetta vagy tulipán található. A domború faragás térhódításával azonban elterjednek a figurális ábrázolások, ahol a fák, növények, állatok és az ember együttesen, életképszerűen, gyakran konkrét jelenetben látható. A tölgyfa, a tölgy levél és a makk szinte állandó háttere a jeleneteknek, körülötte erdei állatok - szarvas, őz, nyúl, madár, mókus, róka - mindezt pedig vadász vagy pásztorjelenet, ritkán betyárábrázolás teszi teljessé. A forma és díszítmény szempontjából is rokonai a csanakoknak a szintén domború faragással és figurális ábrázolással díszített sótartók. Elterjedésük kétféle eredetre vezethető vissza. A századfordulótól kezdve az üveggyárak által készített só- és paprikatartók mintájára faragták fából a felföldi faragó pásztorok.

39 A kettős csésze oldalát domború faragással díszítették, a két edényke fölé pedig középen elfordítható fedelet 35. Vö.: MangaJ., 1976. XIII. tábla 36. MangaJ., 1976.41. 37. Vö.: Manga J., 1967. 29/f ábra 38. Vö.: MangaJ., Í967. 238. 39. Vö.: MangaJ., 1976.41. 662