A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - FÜGEDI Márta: Figurális díszítmények Északkelet-Magyarország pásztorművészetében

mák és a díszítmenyek változatossága, s ugyanakkor közös vonásokat hordozó sajátos arculata.

10 A csanak, ivóbegre használata a Felföldön mennyiségében és minőségében is rendkívül változatos, így meghatározó műfaja a pásztorművészetnek is. A pásztorok mellett vadászok, erdészek, kerülők, tehát az erdős-dombos vidéket járó emberek is használták. Leggyakrabban a tarisznya szíjához csatolva hordták, s mivel így a nap, a szél hatásának állandóan ki volt téve a tárgy, jól kezelt, száradásra nem hajlamos fából faragták. A legkorábbi felföldi adatot a csanak használatára a XVIII. század elejéről ismerjük Nógrádból.

11 A legrégebbi múzeumban őrzött ivóbegrék a XIX. század közepén készülhettek,

12 de több datált darabot ismerünk az 1870-es évekből is. Herman Ottó és Jankó János a millennium idején már nagy mennyiségű díszes csanakot gyűjtött a területről, közülük jónéhány szintén évszámos. Ezekből az adatokból megállapítható, hogy a múlt század végén már általánosan elterjedt volt a Felföldön a figurális díszű, domború faragással készített ivóbegre.

13 A díszítmenyek fő jellemzőinek bemutatása előtt szükséges a tárgy tipikus formaváltozatait és díszítőeljárásait is elemeznünk, hiszen ezek szoros kapcsolatban vannak a díszítmenyek alakulásával, megjelenítésével. A palóc ivóbegrék forma szerint több típusra oszthatók, vannak kerek, csésze formájúak és hosszúkás, kanál alakúak. Emellett találunk egy egyedi változatot is, amely csak a Mátra vidéken ismert.

14 Ez az ún. kacsacsőrű, kacsaszájú forma, amelynek hosszúkás csészéje fedett, csak a keskenyedő vége felé nyitott, s így eggyel több felületet nyújt a díszítésre is. Az ivóbegrék sajátos díszítménykincsét a faragás technikája alakította ki. A síkrelief, illetve a domború faragás a XIX. század második felében terjedhetett el a csanakokon, a régebbi példányok - legtöbbször kanál formájúak - díszítetlenek vagy ékrovásosak voltak.

15 A domború faragás a díszítmenyek plasztikus megformálását jelenti, így elkerülhetetlen, hogy az egyes motívumok, elemek között üres felületek ne maradjanak. Ezt a hátteret vagy díszítetlenül hagyja, vagy „böködéssel", késheggyel való szurkálással tölti ki a faragó, amely a domború faragást még inkább kiemeli a háttérből. A régi felföldi merítőedényeken a háttérfelület még sima, díszítetlen, de a 30-as évektől megjelenik a böködés. Ezt a Dunántúlon általánosan alkalmazott eljárást Manga János kutatásai szerint

16 Berze Jani híres hevesi faragó pásztor tanulta a Dunántúlon, amikor Veszprém megyében summásként dolgozott. A többi hevesi faragó pásztor aztán átvette tőle ezt a Felföldön addig ismeretlen díszítőeljárást, és a 30-as években a Mátra vidéken el is terjedt. Az ivóbegrék oldalán, fenekén és olykor tetején alkalmazott, döntően figurális domború faragás mellett a felföldi tárgyak legfőbb sajátossága a fogó, a fül rendkívül változatos figurális kidolgozása. Gyakran önálló kisplasztikák, valóságos faragott szobrocskák ezek, s rokonságot mutatnak az Északi-Kárpátok szlovák és lengyel pásztorfalu. Vö.: Bátky Zs., 1928. 97-105. 11. Manga/., 1967.264. 12. A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteményében egy 1841-es datálású példány látható. 13. A Néprajzi Múzeum, a balassagyarmati Palóc Múzeum, az egri Dobó István Vármúzeum, a debreceni Déri Múzeum és a miskolci Herman Ottó Múzeum gyűjteményeiből több mint 200 figurális ábrázolással díszített csanak adatait, jellemzőit vettem alapul elemzésemhez. Egyúttal köszönetet mondok a fenti gyűjteményeket kezelő kollégáknak, hogy a tárgyak megtekintését lehetővé tették. 14. Vö.: Madarassy L., 1932. 92. 15. Vö.: Manga J., 1976.40. 16. Manga 7., 1967. 264. 657