A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

EMLÉKÜLÉS Herman Ottó születése 150. évfordulóján - BÖKÖNYI Sándor: Herman Ottó, a természettudós

3. A kutatás nem lehet statikus jellegű, hanem állandó fejlődés kell, hogy legyen céljaiban, módszereiben, irányzataiban egyaránt. 4. Szükség van a természettudományos kutatás (persze ő itt elsősorban az állattanra gondol) eredményeinek népszerű formában való közzétételére, a széles néptömegekkel való megismertetésére. Mindezek olyan kívánságok és célok, melyeket bármelyik mai természettudósunk a magáénak tehet, s ez jól mutatja, mennyire haladók és előremutatók voltak ezek Herman Ottó korában, tehát körülbelül 100 évvel ezelőtt. Emellett Herman Ottó minden idők egyik legkiválóbb tudományszervezője volt, legalábbis természettudományi területen. Erről már irodalmi tevékenységével kapcsolatban is volt szó, de még egyszer szeretnék itt utalni a Madártani Intézetre, melynek nemcsak alapításában játszott főszerepet, de további fejlesztésében is, melynek eredményeképpen Európa egyik vezető ornitológiai intézményévé vált. Kiterjedt külföldi kapcsolatai révén az intézet könyvtárának gazdagításához is hozzájárult. Sajnos a kiváló szakkönyvtár 80 000 kötete Budapest ostroma során teljesen megsemmisült. Herman Ottó az elsők egyike volt, aki a környezetvédelemmel is törődött, magától értetődőleg nem a levegő vagy a vizek tisztaságának védelmével, hanem az állatfajokéval. Már „A magyar halászat könyve" II. kötete foglalkozik a természeti egyensúly kérdésével, kimondva, hogy annak alaptörvénye, ha a kifogott halmennyiséget mesterséges telepítéssel pótoljuk. Ki tudja hányszor, meg hányszor merül fel ugyanaz a gondolat nemcsak a természetvédelemmel hivatásszerűen foglalkozók, de a halászok és horgászok fejében manapság is? Kifejezetten természetvédelmi céllal írta nagy madártani művét is „A madarak hasznáról és káráról" címmel, melyben tárgyilagosan a mérleg két serpenyőjébe helyezte a kérdés két oldalát és világosan kimutatva a madarak okozta haszon túlnyomó voltát. Ez a munka egészen a legutóbbi időkig szabályozta a hazai madárvédelmi gyakorlatot, s azon csak a közelmúltban kellett változtatni, a kemizálás okozta károk csökkentése céljából. Herman Ottó néprajzi megfigyelésein és gyűjtésén keresztül nagyon sokat adott az archaeozoológia-kutatásnak és a háziállat-történetnek is. (Egy kicsit belekóstolt a háziasításba is, ezt azonban csak érintőlegesen tette.) Olyan időszakban dolgozott, amikor egyrészt egyes régi, parlagi háziállatfajták még léteztek, sőt olykor még nagyobb számban és gazdagabb változatosságban éltek, vagy adatközlői emlékeztek még vissza bizonyos, már Herman Ottó idejében is kihalt (s mára esetleg már elfelejtett) fajta-, szín-és alakváltozatokra. Meg kell mondanom, hogy magam is sokat tanultam az 1909-es „A magyarok nagy ősfoglalkozása" (anélkül, hogy ennek néprajzi-régészeti koncepciójával most vitatkozni akarnék, ez semmi esetre sem az én területem) és az 1914-ben, halála évében megjelent „A magyar pásztorok nyelvkincse" munkájából. Csak két példát szeretnék felhozni a két munka hasznosságára: Az egyik a puli-kérdés. A két világháború között szélesen elterjedtté vált az a nézet, hogy a puli a honfoglaló őseink által behozott kutyafajta. Archaeozoológiai vizsgálatok azonban már az ötvenes években bebizonyították,, hogy a pulihoz hasonló koponya- és testalkatú kutyák a bronzkor, sőt az újkőkor óta élnek hazánkban, de egész Európában is. Hogy aztán ezeknek olyan hosszú, göndör szőreik voltak-e, mint a mai puliknak, nem tudjuk. Herman Ottó viszont nagyon valószínűnek tartotta, hogy a puli a XVIII. század végén bekerült merinó birkákkal együtt került be hazánkba, s neve a német „Pudel"-ből ered. 15