A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZIKORA András: Legeltetési rend Monokon a századelőn

kolera, Diósgyőrbe és Ózdra. Majd a vasút megjelenésével az út lényegesen lerövidült, mert csak a szerencsi MÁV-állomásra kellett a kaolint és az építéshez alkalmas követ szállítani. Még az 1920-as években is működött 3—4 furmányos akik a helybeli kereskedők által vásárolt áruféleségeket szállították Miskolcról, Monokra. A legutolsó ilyen furmányos Ilkó Takács István volt, aki rendszeresen járt Miskolcra a nagykereskedőkhöz áruért. Régen a falvak áruellátását így oldották meg. Monokon a rendkívüli kevés szántóterület miatt a 10 kat. h.-dal rendelkező ember már jógazdának számított. A gazdák csordájának a legelője az Őrhegyen és a Szőlőshegy füves, bokros részén, a borjak, az ökrök részére a Borjúvölgy nevű legelőből még 45 kat. h. jutott. További járuléka a Csapások, a Fehér-kereszt környéke, a Lapos-út amely lényegében egy kb. 50 kat. h. nagyságú csapás és a Kislapos és a Nagy lapos dűlők között helyezkedett el. A Laposút folytatásának számító a Kisbírórét és a Nagybírórét nyugati részén két kút állt rendelkezésre itatásra a Laposkút és a Vajkókút. Ma egybe szántották az egész területet az említett terület kútjai, fasorai, dűlőjelző fák eltűntek és velük együtt a dűlők neve is. Az Őrhegyen levő nagykiterjedésű legelő nyugati oldalán helyezkedett el a Forráskút amely a gazdák csordájának biztosította a legeltetési idényben az ivóvizet. Ez a Forráskút két egymás mellett ásott bővizű kút volt. Azokat a teheneket, amelyeknek borja volt, délben is fejték, kb. 11 órakor kicsapták a pásztorok a csordából és behajtották a széles, csapásnak is beillő Szánti-úton a faluba. A csoportot a falu végénél, a Fehérkereszt mellett elengedték és mindegyik tehén igyekezett haza a mindig telt jászolhoz, a borjához, vagy mind a kettőhöz. A határban kapáló, vagy fattyazó családtagok ilyenkor néhány hát fattyút, vagy kapálásnál, ritkításnál kivágott kukoricát (zöld kukorica növényt) vittek haza a délben fejesre hazajött tehén etetése céljából. A hátukon, ponyuzsba kötve cipelték az említett zöldtakarmányt és ezért mondták így: „hazavittem egy jó háttal fattyút a tehénnek". Amikor pedig a legtöbb tehén fejős volt, akkor az egész csordát behajtották az Őrhegyről a falu közepén levő Kiskút-völgyben levő bővizű kúthoz és itt deleltették őket. Ez egy olyan „házirend" volt annak idején, hogy órát lehetett hozzá igazítani. Az így ütemezett deleltetés a kutak mellett egyben a kérődzés ütemezése, ill. ideje is volt. Ehhez a pásztoremberek igen jól értettek. Amikor a tehenek zöme mind fejős, vagy borjas volt akkor az egész csordát behajtották a faluba a Kiskúthoz. Ez esetben a falu szélén megállították a csordát a pásztorok, a fejős és a borjas teheneket kicsapták a nem fejős, nem borjas tehéncsoport közül és amikor kiváltak akkor a többit a Kiskúthoz terelték a delelőhöz. A kicsapás művelete egy külön tanulmány terjedelmét igényelné. Minden tehenet ismerni kellett és azt is tudni, hogy az Alvég-felé, vagy a Felvég irányába, esetleg a falu közepén levő utcák felé irányítsák a teheneket. A déli fejés több tényezőre vezethető vissza, többek között szociális és anyagi okokra. Egyrészt délben azért nem volt szokás fejni, mert ősztől tavaszig igen gyér takarmányozást tudtak a tehenek számára biztosítani, s ennek következtében még reggel és este is igen kevés volt a kifejt tej mennyisége. Ahol délben is fejték a teheneket akkor valakinek otthon kellett maradni, vagy a határban a munkát félbeszakítani és idejében hazajönni a tehén beengedése, fejese vagy a kisborjú szoptatása miatt. A pásztoremberek számára ez a kétlépcsős hazaterelés délben elég nagy munkával és felelősséggel járt. Képzeljük csak el, hogy ha a borjas tehén nem lett hazaengedve a 306