A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZABADFALVI József: A sertéstenyésztés néprajzi kutatása Magyarországon

A SERTÉSTENYÉSZTÉS NÉPRAJZI KUTATÁSA MAGYARORSZÁGON SZABADFALVI JÓZSEF A házisertés (sus domesticus) a páros ujjú patások rendjének, disznófélék családjába tartozó faj, amely vaddisznók szelídítéséből jött létre és fajtakeresztezéssel sok tájfajtája alakult ki.

1 A sertés - szemben más nagyállatainkkal (ló, szarvasmarha, juh) — csupán egyhasznú állat. Míg a többit vagy igázásra, szállításra, tejelésre, illetve bőrének feldolgozásával is hasznosítják, addig a sertés csupán élelmezésre hasznosítható. Jellegzetesen szapora állat, a régi tájfajták már egyéves koruk alatt ivarképesekké váltak, de csak 4—6 fiat hoztak a világra, az újabb, intenzívebb fajták később lesznek ivarérettek, de ennek a dupláját fialják. E tulajdonságuk miatt tenyésztésük viszonylag hamar jelentősen gyarapítható, illetőleg az új fajták is hamar terjedhetnek el, akár válthatják is egymást. A magyar parasztság és részben a városi kispolgárság is hagyományosan — a 20. század közepétől kialakuló, modern életforma létrejötte előtt — a család élelmezésének biztosítására két dologról minden körülmények között igyekezett gondoskodni, a kenyérnek való gabonáról és a zsírozót és húst biztosító hízóról. Ha ez megvolt, a legsúlyosabb gond, az éhínség már elkerülte a házat. Történelmünk folyamán a sertésnek két jelentős tájfajtája alakult ki: a Dunántúlon az ún. bakonyi disznó, Tiszántúlon pedig a szalontai sertés. Az utóbbi száz—százötven évben a fajták váltása meggyorsult, előbb a Balkán felől elterjedt a mangalica, századunkban pedig nyugatról az intenzív hússertéseket hozták be és honosították meg. A fajtaváltások mögött alapvető gazdasági, valamint a táplálkozási kultúrába beállott változások húzódnak meg. A sertéstartásnak alig néhány nagyobb központja figyelhető meg világunkban. Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban és Európában a 20. században már belterjes tartás vált fokozatosan általánossá. Latin-Amerikában és Kelet-Ázsiában (pl.: Kína, Fülöp-szigetek) a takarmányozás az ősibb állapotokat őriz, az a növénytermesztés és a háztartások hulladékaira támaszkodik. Magyarország sertéstenyésztése világviszonylatban is jelentős, a világranglista 14. helyén áll.

2 Sertéstartásunk jelentőségét a földrajzi nevek is őrzik: Ártánd, Disznós, Disznóshorvát, Emsevölgy, Disznóspatak stb. Szerepel szólásmondásainkban, tartják szerencseállatnak is. Ha a magyarság négy nagyállata (ló, szarvasmarha, juh és sertés) néprajzi kutatásának irodalmát vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy legtöbbet a juhászattal foglalkoztunk, s a legkevesebb adat a sertéstartásra található. Különösen vonatkozik ez századunk első felé1. Vö.: Biológiai Lexikon, IV. 46. 2. Enyedi Gy., 1964. 142. 293