A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde

mozgás élményében való eltüntetése válik a céljává. Ha a kubizmus egy téglafal, akkor a futuiizmus egy olyan téglafal, melyet éppen ledöntenek. Ebben benne van a szubjektum ereje, lendülete, mellyel ledönti, de egy objektív tény formájában nyilvánul meg, s nem azon van a hangsúly, hogy nekünk mit jelent ez az esemény (mint az expresszionizmus esetében), hanem azon, hogy eltűnjünk, feloldódjunk ebben az élményben, az énünk szinte megsemmisüljön benne. Egyébként érdemes megemlíteni, hogy a futurizmus a maga hullámzó, a szemet szinte erőszakosan irányító vonalaival bizonyos értelemben az op-art problematikáját előlegezi. Míg azonban a fu turizmusban ez az irányítás egy szubjektív, pillanatnyi élményszerű ráhatás formájában történt, addig az op-artban személytelen, mechanikus módon mintegy a viznalitás biológiai törvényeit felhasználva. A futurizmusnál még közvetlenebb módon előlegezi a neoavantgarde szellemét a dadaizmus, mely a legszélsőségesebb irányzat az avantgarde-on belül. A művészet abszolút tagadását jelenti, pontosabban az „ami éppen van azt kell tagadni' elv végigvitelét. Ezen elv másik oldala az „elvitathatatlan hit minden spontaneitásból teremtett pillanatnyi istenben", ahogy az a dadaizmus kiáltványában szerepel. Itt említhetjük meg a dadaista tárgy felhasználás problémáját. Szemben a kubista kollázs „esztétizálásával" a dadaista tárgy felhasználás célja egy-egy tárgyat kiragadni az összefüggéséből és abszurditását prezentálni, vagy egy olyan gúnyos-szellemes összefüggést kimutatni egy véletlen, váratlan, egyszeri asszociációval, amely közönségesen úgy tűnik, nincs benne. (Gondoljunk pl. Duchamp „Palackszárítójára" vagy egy kiállított bilire, melynek ezt a címet adták: „Forrás"). Bármennyire is szélsőséges azonban a dadaizmus, abban mégis különbözik a neoavantgarde tendenciáitól, hogy a dadaizmusban az individuum, a szubjektum közli állandóan saját közvetlen lényét, érzelmeit. Őszintén utál, gyűlöl, fellelkesül stb. Egyszóval önmagát, saját individualitását adja, nem pedig egy mechanikus, gépszerű, standardizált ént közöl, s ami a legfontosabb, megvan a humor, a játékosság mozzanata is benne. Mint legszélsőségesebb, önpusztító irányzat a dadaizmus adekvát mozgásformát a szürrealizmusban talált. Ami a dadaizmusban az abszurd megsemmisítő felvillanása, az magáértvaló világot kap a szürrealizmusban, olyan világot, melynek dimenziója, kiterjedése van. Az az elv, amit általában alkalmaztunk az avantgardizmusra, hogy ami az objektum világában az áruk közötti válogatás, az a szubjektuméban a saját asszociációi, impulzusai közötti szabad válogatás, a legexplicitebben a szürrealizmusban érhető tetten. De ebben lepleződik le egyben ennek az elvnek abszolút determinista jellege is: mindig van egy gondolat, egy ötlet, amely sínre löki az asszociációkat. így a kiindulópont valami teljesen „valóságfölötti", s az élmény mégis valami mindennél „valóságosabb", „hitelesebb", mert az asszociációk egy mechanikus, hézagtalan, egynemű sorozatát kapjuk, ami kizár minden mást. Ebben a világban a vizualitás bizonyos értelemben háttérbe kerül: a téma, a bizarr gondolat a lényeg, s ennek minél bizarrabb vizuális kifejezése. A forma a gondolat önkényének rendelődik alá — mint ilyen a szürrealizmus bizonyos értelemben a concept art-ot előlegezi. Ennek megfelelően a szürrealizmus áll a legkevésbé kapcsolatban a cézanne-i vizuális forradalommal. A szürrealizmus vizuálisan a legmesszebbmenőkig eklektikus, s néha a legolcsóbb vizuális megoldásokat választja. Tudom persze, hogy a 207