A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde

cézanne-i ,,színlapocskák" színindividuumokká változnak, melyek tisztán és elkülönülten állnak egymással szemben, belső ragyogásukkal megteremtve saját terüket, ugyanakkor — jóllehet sérthetetlenek, individuálisak egymással szemben, ahogy az individuális ragyogásukból fakadó szubjektív terük is — viszonyukból ismét csak egy — szubjektív — egységes térképzet adódik. Érdemes megemlíteni, hogy ez az egységes térképzet felszabdalt színlapocskáival egyfelől előlegezi a kubizmus szubjektíven tagolt, feldarabolt terét, másfelől az expresszionizmus pszichológiai, belső, szubjektív terét. A fentiekkel összefüggésben a fauvizmusban üj értelmet kap a cézanne-i szubjektum-objektum viszony is. Már nem a konkrét, éppen velünk szemben levő objektumról van szó benne, hanem ennek emlékéről, egyfajta absztrakciójáról. A konkrét objektum vizuális megismerésének befejezetlen cézanne-i „itt és most" küzdelme egy modellvilágba transzponálódik, feszültségei a szubjektum belső, pszichikai feszültségeinek formájában őrződnek meg. Mindez vizuálisan jól kifejeződik abban, hogy a cézanne-i teremtődő, soha nem kész, végtelen átmenetekből formálódó színek helyett itt kész, már-már valószínűtlenül harsány és individuális színek vannak. Egy sárga Matisse-nál soha nem sárga, hanem egyben transzcendálja is a sárgát, meg is hazudtolja a sárgát, s valami forró, kielégítetlen vágyakozást fejez ki a többi szín után. Másképp merül fel a probléma az expresszionizmusban. Ebben tépett színindividuumokat találunk, egyik szín nem engedi igazán érvényre jutni a másikat, mindegyik tisztaságát koszos szürkévé homályosítja a másik jelenléte. A színeknek, pontosabban a színek tisztaságának ez a pontszerűvé transzcendálódása azonban már nem a cézanne-i értelemben merül fel, ahogy az objektum magánvalóságából, a szubjektumtól való függetlenségéből adódott, hogy a színek csak teremtődtek, s egy végtelen, befejezetlen kölcsönhatás volt köztük. Az expresszionizmusban nem az objektum törvényei, hanem a szubjektum belső érzései, indulatai szerint „keverednek" a színek, formálják, deformálják egymást, s az objektumot is, melynek objektív vizuális hatásait e szubjektív színélményekkel, s hangjait egy mély individuális kiáltással véli a szubjektum elnyomhatónak, tagadhatónak. Kifejezi azt ami a legszubjektívebb, hogy közben kizárjuk a világunkból azt ami a legobjektívebb, amin úgy tűnik nem lehet változtatni: e drámai és konzekvenciáiban tragikus tartalom feszül az expresszionizmus legszélsőségesebb alkotásaiban. A kubizmusban előtérbe kerül az a cézanne-i mozzanat, hogy az objektumot vizsgáló szubjektum nem mozdulatlan. Ugyanakkor ez a mozzanat a kubizmusban bizonyos értelemben abszolutizálódik is. A lényeg itt nem az, hogy a szubjektum a kubizmus alkotásaiban „körbenjárhatja" az objektumot, hanem hogy tetszőlegesen, önkényesen mozog az objektum körül, s a saját szubjektív arány egyensúly-harmóniaérzéke, illetve belső szenvedélyei szerint montírozza össze az objektum egyes nézeteit. így — különösen az analitikus kubizmus esetében — nem is annyira a világ, az objektum „szerkezete", mint a szubjektum szubjektív terének szerkezete jelenik meg ezeken az alkotásokon. A perspektíva-problémára az egyes síkok széleinek különböző irányokba tartó vonalai emlékeztetnek, teljesen szétrobbantva azt a reneszánsz térszemléletet, melyet Cézanne bár meghaladott, de egyben meg is őrzött a maga térkoncepciójában. Ez azonban nem jelenti, hogy a kubizmusban nincs egységes tér, nevezetesen — mint említettük — a szubjektum önkényesen soknézőpontú egységes tere, melynek egységét — a vonalak kiegyensúlyozott játékán túl — elsősorban a színek redukálása (!) biztosítja. Nem véletlen, hogy az analitikus kubizmusban — leszámítva a hideg-meleg ellentétből adódó térérzékeltetési lehető205