A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

ZSÁMBOKI László: Pénzverészeti szakemberképzés Magyarországon a XVIII. században

Nézzük meg közelebbről a pénzverészeti szakemberképzés helyzetét. A 18. század közepén a pénzverde három alapvető részlegből állt: az aranyválatóműből, a vésnöki műhelyből és a tulajdonképpeni pénzverő műhelyből. Ennek az összetett üzemnek vezető műszaki és gazdasági szakemberei lettek a selmeci bányaiskolán tanult pénzverészeti gyakornokok. A végzett szakembernek megfelelően kellett ismernie mindhárom szakterületet. Az említett 1755-ös szabályzat szerint — az egységes képzési cél érdekében — a csak aranyválatást tanuló ifjakat nem illeti meg a gyakornok (Praktikánt) besorolás, csak az aranyválató-segéd (Goldscheider-Gehilfe) besorolás. Ugyanígy a vésnöki pályára készülőket is csak a vésnöktanuló (Gravier-Scholar) cím és az ezzel járó alacsonyabb ösztöndíj illeti meg. Mindettől függetlenül ugyanez a szabályzat hangsúlyozza, hogy a pénzverészeti gyakornokok, a válatósegédek és a vésnöktanulók együttesen különleges testületet alkotnak, (mely nem keverhető össze a bányász-kohász gyakornokokkal), s mely tagjainak alkalmazását és elbocsátását a bécsi udvari pénzverészeti és bányászati bizottság magának tartja fönn. Természetesen a tanulók kiképzését, vizsgáztatását és magaviseletük ellenőrzését továbbra is a selmeci főkamaragrófi hivatalra bízza. Külön fölhívja a figyelmet arra, hogy a tehetséges gyakornokok a legmesszebbmenő segítséget kapják meg szakterületük elsajátításához, s ne terhelje senki őket felesleges, a szakterülethez nem tartozó dolgokkal, s más pályára ne kényszerítsék őket, mint amelyekhez legjobb rátermettséget éreznek. Az aranyválatás fortélyainak elsajátításáról kiemelten kell gondoskodnia a főkamaragrófi hivatalnak. Hogy milyen is volt ez a bizonyos magyarországi aranyválatás, annak illusztrálására hallgassunk meg egy művelt és olvasott kortárs utazót, aki körmöci tapasztalatait a következőkben hozta az utókor tudomására: „Az arany és ezüst szétválasztása, mely rendkívül érdekes módon zajlik le, külön e célra fölállított hatalmas laboratóriumban történik. Sehol másutt a világon efféle műveletet ilyen mennyiségben nem végeznek és semmilyen más országban sincs e célra fölállított országos laboratórium. Bár ez a művelet a világ egyik legragyogóbb kémiai bemutatója lehetne, külföldieknek csak ritkán mutatják meg. A németek (így!) örömüket lelik a titokzatosságban: azonban ez az aranyválatási eljárás hatalmuk egyik forrása. így a külföldiek nem is csodálkozhatnak azon, hogy nem igen léphetnek be a laboratóriumba." Utazónknak, Edward Dániel Clarce cambridgei professzornak szerencséje volt: saját szemével gyönyörködhetett ebben - az általa következetesen „beautiful"-nak, gyönyörűnek, káprázatosnak, szemet gyönyörködtetőnek nevezett — műveletben. Erről így tudósít: ,,A tisztítókemencéből kikerülő arany—ezüst-elegyes öntecset vékony darabokká vágják szét. Megolvasztják, majd olvadt állapotban hideg vízbe öntik. így az anyag nagy felületen oszlik szét és könnyen darabolható vékony pikkelyekre válik. Ezeket aztán hatalmas gömb alakú üveglombikokba teszik, melyeket csaknem színültig töltenek salétromsavval. Miközben a lombikokat az oldódás folyamatának gyorsítása céljából enyhén melegítik, az ezüst teljesen föloldódik. Rendszerint nem engednek be külföldieket a nagy laboratóriumba, ahol ezeket a műveleteket végzik, de mivel mi az ércfeldolgozás összes többi fázisát is megnézhettük, megengedték, hogy ezt a laboratóriumot is belülről megtekinthessük. A látvány káprázatos volt. Tágas, impozáns terem, telve egyenes sorokba rendezett hatalmas üveggömbökkel, melyekből a salétromos gáz vörös pára formájában tört a tető felé. Mindegyikükben látható volt a gáz kitörése következtében bugyborékoló ezüst, miközben az arany fekete por alakjában a lombikok aljára hullt. Miután az ezüst teljesen fel55