A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VIGA Gyula.: Gyümölcstermesztés és a gyümölccsel való kereskedelem a Bükkalján

részüket ma sem. A gyümölcsfák ápolása esetenként a körülásásból, - a kerttel és a szőlővel együtt történő — trágyázásból, a száraz gallyak kitördeléséből vagy kifűrészeléséből, a hernyós ágak lenyeséséből állt. A facsemeték jelentős része is magról nőtt, esetleg vad alanyba oltották őket, később Miskolcon vagy nagyobb gyümölcstermesztő falvakban (Bogács, Szomolya, Tibolddaróc) létesített faiskolákból szerezték be.

16 A permetezés egészen az 1950-es évekig nem volt szokás, s nagyon sokan ma sem permetezik gyümölcsfáikat, még szőlőjükben sem. A hernyós ágakat nyesőollóval levágták, s összegyűjtve, esetleg petróleummal leöntve elégették. Ha a fa levéltetves volt, akkor fahamuval bepergetve igyekeztek leszárítani az apró kártevőket. Általában nem ismerik azonban a gyümölcsfák kártevőit és betegségeit sem és azok védelmére nem fordítottak gondot. A szőlőket az 1920-as években kezdték - szórványosan - kékkővel (rézgálic) permetezni. Az első permetezőgépek azonban csak kis számban jelentek meg falvainkban, így a permetlevet rossz seprűvel, libatollból kötött tajjus csutakkal hordták fel a növényre. Jobbára azonban csak a második világháború után, s főleg a tsz-ek megalakulása óta terjedt el a permetezés falvainkban, de ma is elsősorban a szőlőt permetezik. Szegényes volt a gyümölcstermesztés eszközkészlete is: kis fűrészt használtak, melyet esetleg hosszú nyélre, póznára kötöztek, hosszú nyelű hernyózó ollót, metszőollót, melynek egyik szára hosszú pózna, másik pedig dróttal vagy madzaggal húzható, ily módon közelítve a két vágóélt egymáshoz. Minden háztartásban fellelhető a metszőolló, kevesebb helyen a kapircs. Az oltáshoz általában éles zsebkés szolgált, kevesek használtak külön szemzőkést erre a célra. Télen, a nagyszámú vad, főleg a nyúl kártétele ellen papírral, szöges dróttal, zsúppal, venyigével, ronggyal tekerték be, s ily módon igyekeztek megvédeni - főleg a fiatalabb - fák törzsét. A gyümölcsállomány vegyes összetételéről tanúskodik az a gazdag névanyag is, amely a Bükkalja falvaiban a gyümölcsfajtákkal kapcsolatban fellelhető. Mivel a bükkaljai gyümölcsnevekkel külön írásban foglalkoztam,

1 7 ezért itt csupán a névanyag bemutatására vállalkozom, annak elemzésére nem. A gyümölcsnevek között igen nagy számban szerepelnek a szilvafajták elnevezései. Minden faluban a bérci vagy bercencei fajtából termett a legtöbb, de a két névalak mellett előfordul a bérci és besztercei forma is. Mindenütt megtermett a bódi szilva, amit egy noszvaji adatközlő boldogasszony-szilva néven említett. (Megjegyzendő, hogy rendszeresen járt árulni Pest megyébe, főleg a Galga-mente falvaiba.) Általánosan ismert nevek a lószemü, a vörös vagy veres szilva, s felbukkannak a durkó vagy duráncai, füstös, gömbölyű, dürgő, fehér, herceg, kutyatökü, király, cukor, muskotályos, tojásszemű, barack, törökberci, Dániel szilvanevek is. Talán még változatosabbak a körtenevek. Általában elterjedt a bacsa, pirosbacsa vagy pirosbacsó, búzás vagy búzával érő, árpás vagy árpával érő, zabos vagy zabbal érő, epres, fejedelem és Sándor körtenevek. Több fajtája ismert a császárkörtének: Vilmos, olasz és őszi-császár. Több helyen előfordul a téli- és nyári-pergament, másutt zöd- és sárga-purgament. Ritkábban említik a Mihály- vagy Szentmihály-körtét, a méz, szép16. LaczkóL, 1964. 12. 17. Viga Gy., 1983. (Sajtó alatt) 290