A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

alak rafinált, de az egyszerűség hatását keltő eszközökkel jellemzett. A női alaknak az arcát alig láthatjuk, kezeinek tartása, törzsének kissé előre dűlő iránya a hízelgő szavak hatását árulja el. A fiatalemberben Manet a III. Köztársaság élni vágyó, számító és gátlást nem ismerő típusát ragadta meg: az arc affektált kifejezésével tetszést akar kelteni; egyik kezében a borospoharat tartja, a másikkal már ölelésre készül. Ezt az intim jelenetet, élet-fragmentumot a pincér bennfentes bámészkodása mintegy általánossá szélesíti: tekintete a nézővel keresi a kapcsolatot, s jelenléte ironikus szentencia formálására készteti a nézőt. A felelőtlen és mohó élnivágyás Manet képének a témája, melyet olyan nagy művészi ökonómiával valósított meg, hogy a „képen semmi olyan nincs, amit szavakkal el kellene mondani, vagy ki kellene egészíteni. .. Minden igyekezete arra irányult, hogy hétköznapi életnek az a darabkája, mely szinte véletlenül tárult szemei elé, sajátos festői alakot öltsön. Manet művészetének legvonzóbb oldala — vizuális érzékeléseinek elevensége." írja egyik méltatója. Manet korábbi festői és tematikai törekvései összegződnek ebben a festményben, maradéktalanul valósította meg azt, amit művészete céljának nevezett: „Az ember legyen korának gyermeke és azt csinálja, amit lát." Mindez a formálás elbűvölő eleganciájával történik! Ahol az alakokat napfény éri, ott széles, nyugalmas foltok rajzolódnak ki, az árnyékban az ecsetvonások sűrű szövevénye miatt a ruha textúráját utánozná: a hátteret kerti részletekkel zárja el, a fényben felvilágosodó zöldek vibráló formátlanságát az előtér nyugodt fehér asztallapjával egyensúlyozza ki, a férfi sárga kabátját a nyakkendő tömött fekete sziluettje élénkíti, a nő vörösesbarna öltözete fölött az áttetsző kékesfehér sál úgy leng, mint egy törékeny virágszirom. Ezt a plein-air festés összes eszközeit merészen felhasználó képet Manet a műtermében festette! Ugyancsak műtermében készült, néhány csendéleti rész, egy bárpult és egy tükör segítségével, Manet utolsó nagyszabású műve, a „Folies-Bergére bárja" (1881). Piros, zöld, barna, fekete likőrös és pezsgős üvegekkel, egy üvegtálra rakott mandarin-naranccsal, egy hosszú nyakú vizespohárba állított sárga és rózsaszín rózsával megrakott pult fehér márványlapjára támaszkodik a bárkisasszony. Csaknem teljesen szimmetrikus tartása jól érvényesíti testének finoman hajló íveit, melyet a mellrészen szögletesen kivágott, széles csipkével díszített kék bársonykabát és alatta szürke szoknya fed be. Rögtön a kisasszony mögött a háttér üvegtükre, melyben a nagy csillárok alatt ülő közönség szürkés-tarkás tükörképe látszik, jobbról a kisasszony hátnézete tükröződik, és egy vele beszélgető cilinderes férfi színfoltjai verődnek vissza. Ennek ellenére a szőke hajú, bubifrizurás bárkisasszony — a közönség vibráló tükörképe előtt — épp olyan hűvös, mozdulatlan magányosságban tűnik elénk, mint a „Reggeli" fiúalakja. Ezt a fájdalmas-melankolikus hatást csak fokozza a test formák viruló fiatalságot és erotikát sugárzó szépsége. Olyan ez a bonyolult és tűzijátékszerűen sziporkázó alkotás, mint a kései Mozart szimfóniák, melyekben a szépség tökéletessége az elmúlás fájdalmas melankóliájával vegyül. A „Folies-Bergére" festői erényeinek kialakításában nagy szerepe volt annak, hogy az „Olympia" ideje óta Manet nagy számban festett csendéleteket. A csendéletek festésekor az ábrázolás, a kolorit és a kompozíció mesterségbeli problémáit vetette fel. A „Pünkösdi rózsák fanyíró ollóval" c. csendélete a festői stilizálás és a természetes elrendezés megoldásait keresgéli, de egy-egy olyan csendéletén, melyen közeinézetben egy körtét vagy egy spárganövényt reprodukál, a felület, a sziluett és a részletek bonyolult összefüggéseit oldja meg. Manet módszeressége, a választott „feladatok" sorrendje okozta 204