A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

A színek, tárgyak és alakok összhangja, a függőleges és vízszintes irányoknak a görög arányokra emlékeztető egyensúlyát nyitja fel. Manet a csoportportré esetlegessége helyett — ami Hals, vagy Courbet képeit is jellemzi — monumentális hatásokat megközelítő szilárd szerkezetet ad: új kompozíciós elvek előhírnöke, melyet az utódok (Cézanne) fejlesztenek tovább. A Reggeli ugyan nem életkép a szó klasszikus értelmében, de nem is naturalista állapotrajz, hanem a Reggeli a szabadban, vagy az Olympia költői motívumalakításának adaptálása a köznapi élet ábrázolásában. E képekkel egyidőben Manet klasszikusnak nevezhető portrékat és csoportportrékat festett családtagjairól, barátairól. Ilyen a már említett Zola portrén kívül Berthe Morisot több arcmása. Közülük kiemeljük a „Muffos arckép"-et, mely rögtönzöttnek ható előadásmódjával szinte megfoghatatlan víziót kínál, míg Morisot gyászruhás arcképe dekoratív folthatásával, szeszélyes sziluettjeivel foglalkoztatja a képzeletet és a posztimpresszionizmus dekoratív törekvéseire utal. Más, tradicionálisabb jellegű kompozíciós elképzeléseket realizált Manet tanítványáról, Éva Gonzales-ről festett arcképén, mely opalizáló fehéreivel, az anyagszerűség illúziójának könnyed előidézésével fokozza a temperamentumos művésznő egyéniségének kifejezését. A további arcképek során Manet megörökítette a nagyváros jellegzetes egyéniségeit; de ezeken is tapintatos tartózkodással alkalmazza a pszichikai ábrázolás lehetőségeit. Sokkal inkább a szituációval, gesztussal, sziluetthatással és a kép egész koloritjával ragadja meg modelljeinek egyéni jellegzetességeit és hangulatát. Jókedv, közvetlenség és humor jellemzi Manet egyik legnépszerűbb festményét, a „Le Bon Bockot" (1873), mely Hals vérbő, életvidám típusainak ihletében fogant, de Flaubert vagy Maupassant figuráinak emlékét is idézi. Manet nem ábrázolja alakját a köznapiság és a kispolgárok iránti gyűlölettel, mint Flaubert: szelíd humor és megértés jellemzi a Courbet realizmusát megközelítő arcképet. A „Le bon bockot" Manet Bellot nevű rézmetsző barátjáról festette. Ugyancsak egy művészbarátja, M. Desboutin állt modellt „A művész" c. képhez (1875). Utóbbi Manet egyik legmegkapóbb alkotása. A sötétkék ruha és szürke háttér alaphangulatával, az állásmotívum és az arckifejezés intuitív erejű hangsúlyaival Manet a polgári társadalomban számkivetetté vált művész típusát ragadta meg. Mallarmékis méretű portréja(1876) viszont zseniális rögtönzés, mely a merengő „parnassien" költőt fölényes-méltóságteljes megjelenésűnek ábrázolja; Manet ezzel a képpel hódolt kitűnő barátjának. Első hallásra különösnek tűnik, hogy a felsorolt sötét tónusú arcképek festése idején került Manet szoros kapcsolatba az impresszionistákkal: a „La Bon Bock" és „A művész" keletkezése közti évben, 1874-ben látogatta meg Monet-t Argenteuil-ben, a Szajna partján, hogy ott „impresszionista" képeket fessen. Ha azonban jól megvizsgáljuk ezeket az impresszionista képeket, arra a felismerésre jutunk, hogy az argenteuil-i festmények csak világosra derített színeiben emlékeztetnek Monet műveire, egyébként nincs közös vonás a két művész alkotásai között. Manet sohasem jutott túl aplein-air festésen, nem vált impresszionistává: műveinek színhangulatát, világossági fokát kizárólag a téma határozta meg, s nem az impresszionista elmélet (mint pl. Monet alkotásaiét). Már szóltunk arról, hogy Manet képeinek mondanivalóját, a motívumok mennyiségét a „rápillantás" intenzitása határozza meg. Ez jellemzi azokat az impresszionizmust előkészítő képeit is, melyeken a romantika mozgásproblémáit fejlesztette tovább. Ilyen a „Bikaviadal" (1866), mely Goya hasonló tárgyú festményeinek szellemében, de jóval egyszerűsítettebb formában alakított. A képhatás egységét egyre jobban fokozta: a 202