A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 21. (1982)

VIGA Gyula: A Bükk-vidéki falvak 19. századi életmódjához

talán utak az erdőkben el fognak sántzoltatni, és tsak az el mellőzhetetlenül szükséges járt utak fognak a szabad járás végett nyitva hagyattatni; ki ki 4zért magára vigyázzon, hogy a fel vigyázók által az illyetén eltiltott utakban ne találtasson, mert különben a ki szabott rész szerint Testi, rész szerint pénzbeü büntetésektül semmiképpen nem fog meg menekedni. 3szor. Nem lészen ezentúl kemény büntetésnek terhe alatt szabad a Jobbágyoknak, és Lakosoknak az Uraság erdejebül sem száraz tűzi, annyival is inkább nyerss vagy épületnek való fát el adni, és azzal kereskedni. 4szer. A Szén égetésre tellyességgel senki, az Uradalom Erdő-Mesterén kívül engedelmet és comissiót nem adhat. 5 szőr. Tapasztaltatván az, hogy az Uradalomban a Házas zsellérek mód nélkül szaporodnak, és házaikat az erdőnek nagy kárával többnyire fábúl készítik: arra való nézve mivel különben is az illyetén házas zsellérek az Uraságnak inkább kárára mintsem hasznára szolgálnának a további építéstül egy átallyán fogva keményen tiltatnak, és tsak ollyanoknak fog az Uraság részint kemény Matérialékbul az az köbül új házat építeni engedni, a kik az Uradalom javainak előlmozdíthatására a tellyességben hasznosaknak lenni meg ösmértetnek." Az irat egyértelműen jelzi, hogy az uradalom és a falvak lakossága között az egyik leginkább neuralgikus pont a faépítkezés, ül. az építőfa kérdése volt. Ez az adat is jelzi, hogy a faépítkezés 18—19. századi visszaszorulásának határozott oka volt — az erdőterület visszaszorulása mellett — a földesúri tiltás, ül. az ebben megtestesülő fokozott erdővédelem, tudatos erdőgazdálkodás.

5 Az erdő fokozott védelmével egyenes arányban szaporodott a falopások, erdei kártételek száma. Az irat 3. pontja jelzi, hogy a fával való kereskedés a 19. század elején is általános gyakorlat lehetett; az 1950-es évekig megőrizte jelentőségét. Igaz, hogy századunkban már nem tiltotta az erdészet a viszonteladási, hanem rendjét maga szabályozta: pénzért váltották meg a fát a fuvarosok. A pénztárnál a befizetés ellenében fabárcát kaptak, melynek felmutatásakor megrakhatták szekereiket. Hasznuk is jelentős volt: századunkban a megváltási összeg 2—3-szorosáért, vagy annak megfelelő cseretermékért tudták értékesíteni a fát.

6 A koronauradalom, majd 1858-tól, az uradalmi rendszer felszámolásától

7 a diósgyőri erdőhivatal iratai jelzik, hogy az állami erdőbirtok megpróbálta átvenni a szénégetés egy részét is. Az erdészet is alkalmazott szénégetőket, s maga is értékesítette a faszenet. A diósgyőri vasgyárat mindig az állami erdészet látta el ezzel a termékkel. Ezzel azonban soha nem sikerült felszámolni a magánszénégetést és értékesítést. II. Úgy tűnik, hogy az idézett kamarai rendelet, s az egyéb megszorítások igen érzékenyen érintették a telepes falvak lakóit. Erre utal az óhutaiak (ma Bükkszentlászló) által a diósgyőri uradalom úriszékéhez 1816-ban írott levele. A levél lényegében teljes keresztmetszetét adja a falu életmódjának, az életmód szerkezetének is.

8 „Tekintetes Úri szék! Alább meg nevezett Ó-Hutai Lakosok mélly alázatossággal follyamodunk azon okokbúl, rég az ideje, hogy Lakó Hellyünket eleink a Tettes Diós Győri Uradalomnak engedelmébül meg szállották, az idők el follyása alatt, nem tsak eleink, hanem mi Successiorai is Boldogok valánk. Földes Uraságunkat Tettes Nemes Vármegyénket híven szolgálván adózássainkrul is eleget tettünk. 5. Bakó F., 1967. 163.; Dám L., 1980. 8. 6. Viga Gy., A falu (Répáshuta) árucseréje. Sajtó alatt a Národopis slovákov v Mad'arsku V. kötetében. 7. Szilas G.-Kolossváry Sz.-né., 1975. 140. 8. A diósgyőri koronauradalom úriszéki iratai. BmÁL. XI-601/7. Szám nélkül. 233