A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

PISZTORA Ferenc: A pszichiátriai kórrajzokban rejlő folklorisztikai információk jelentősége a szellemi néprajz számára

226 PISZTORA FERENC A pszichiátriai dokumentációval, mint lehetséges folklorisztikai forrásanyaggal kapcsolatban az alábbi, fontosabbnak tűnő kérdések megvitatása látszik célszerűnek: 1. Az írásos pszichiátriai dokumentumok közül főleg melyek azok, amelyekben leggyakrabban találhatók a szellemi néprajz körébe sorolható adatok? A Monarchia korabeli pszichiátriai dokumentációnak úgy jogi szempontból, mint az adatszolgáltatás szempontjából egyik legfontosabb okmányát képezik a kórrajzokban található, s a kezelő- és hatósági orvosok által kiállított betegbeutalási bizonyítványok, valamint a betegeikről kitöltött kérdőívek. Először az 1874. évi 12 747. számú belügyminiszteri rendelet kívánta meg 19 kérdés kitöltését a beküldő orvostól. E kérdések kitértek a szülőknél, nagyszülőknél vagy más családtagoknál esetleg előforduló öröklésbeli terheltség kutatására, a szülők alkoholizmusának a puhatolására, a gyermekkori anamnesisre, a nevelés okozta mentálhygiénés ártalmakra, a nemi ösztön részletes taglalására úgy férfiaknál, mint nőknél („hószám", „havadzás", vagyis a havi vérzés jellegzetességei, sápkór fennállása stb.), a betegség kezdeti tüneteire, az ön- és közveszélyre, az előzőekben alkalmazott orvosi gyógykezelésre, s annak eredményére, a mimika és pantomimika, a pszichomotorium sajátosságaira, arra, hogy „vannak-e jelen érzéki káprázatok, étiszony?" stb. Érdekes a tünetek taglalása során a 16. és 18. kérdés: „Minő az alvás és álom?", illetve „A beteg magaviselete környezete iránt, szereti-e a munkát, rendet, tisztaságot?". Szociálpszichiátriai szempontból különösen értékelhető információkat hivatott szerezni a 7., a 9. és a 11. kérdés. Nevezetesen: „Gyakoroltatott-e a beteg kedélyére különös befolyás, olvasmány, rossz társaság a vagy baleset ?"; „A házasodás vagy férhez menetel ideje? Lehet-e a családi viszonyoknak befolyást tulajdonítani a betegségre, ha igen, melyek azok a viszonyok ?". És „Tulajdonítható-e a betegség a beteg állásának, foglalkozásának, életformájának, vagyoni viszonyainak ?". Az 1903-ban kiadott, 10 583. IV. a. számú belügyminiszteri rendelet viszont már 28 kérdés megválaszolását írta elő a beutalást eszközlő hatósági és kezelőorvos részére. E kérdések között számos szociálpszichiátriai jellegű, a beteg életmódjára, környezetére, stb. vonatkozó is szerepelt. Nagy mennyiségű kórrajz átvizsgálása alapján meg kellett állapítanom, hogy a betegbeutalás során eljáró kezelő-, községi-, vagy hatósági orvosok a kérdőívek kitöltésére vonatkozó kötelmüknek rendszerint igen lelkiismeretesen tettek eleget.

17 Ennek betudhatóan, a későbbi korok kutatói számára ezek a beutaló okmányok — melyek a betegeiket közelről és alaposan ismerő, többnyire háziorvosoktól származtak — sokszor bővebb és kimerítőbb információs anyagot szolgáltattak, mint maguk az intézményekben, szakemberek által, de sokszor felületesen megírt kórtörténetek. S miután a helyben élő községi orvosok a vidék szokás és hiedelemanyagát is rendszerint jól ismerték, amennyiben az a kórképben szerepet játszott, annak vázolására is kitértek. E kérdőívek korabeli fontosságát látszik aláhúzni az, a Monarchia időszakára jellemző betegbeutalási sajátosság is, hogy — főleg a századforduló előtt — a 4 állami elmegyógyintézetbe, a Schwartzer féle budai magánelmegyógyintézetbe, s a többi alapítványi elmekórházba is az akkori Magyarország mind a 63 vármegyéjéből érkeztek betegek, ha nem is egyenlő megoszlásban. (így pl. HOLLÓS I., 1909-ből származó cikkében a lipótmezei állami elmegyógyintézet 1868 és 1908 közötti, tehát 40 évi betegforgalmát elemezve kimutatta, hogy 1868-tól 1900-ig a beszállításoknak éppen csak 1/3-a volt budapesti, 2/3-a pedig vidéki.

18 A viszonylag kis számú elmegyógyintézetbe a sokszor nagy távolságról érkező beteget nem mindig kísérte olyan hozzátartozó, akitől a felvevő intézeti orvos használható heteroanamnésist