A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)
SZABADFALVI József: Egy 17. századi méhészkönyv kéziratos variánsa
EGY 17. SZÁZADI MÉHÉSZKÖNYV KÉZIRATOS VARIÁNSA 207 itt is előfordul. Variánsunkban igen részletes a lépüktől megfosztott méhek átteleltetésének, téli etetésének tárgyalása is. A sályi méhészkönyv utolsó tíz tanácsa hiányzik a többi „nagyváradi méhészkönyv"-ből. 17 Igen figyelemre méltó a méhtolvajnak a Szent Ivánra virradó éjjelen vágott és még más kultikus cselekedetekkel előkészített mogyoróvessző gúzzsal való megkötésének szokása. Ez az eljárás a későbbi, pl. a népi méhészetben is fellelhető. Tanácsot ad a méhek vásárlására, a tavaszi kihelyezés égtáj szerinti tájolására, a tavaszi bágyadtság elűzésére és néhány más óvó-védő cselekedetre. Néhány helyütt a 18. században készült variánsokkal tart rokonságot, közöttük az 1791-ben keletkezettel is. Valószínű, hogy ez a változat abból az ágból ered, amelyiknek a sályi méhészkönyv az ősvariánsa. Az 1795-ösben pl. megtalálható a mogyoró gúzs használata a méhtolvaj megkötésénél. A magyar nép méhészkedése az ősidők homályába vész, közismert, hogy a méh és a méz szavunk a finnugor együttélés idejére nyúlik vissza. A méhek életének és tartásmódjának ismerete ezeresztendőkön át apáról-fiúra öröklődött, „szakkönyvek" Magyarországon mindössze az utóbbi néhány században íródtak. A régi rómaiknak ugyan voltak „méhészkönyveik", itt elsősorban Columellára hivatkozhatunk, ezek azonban nem lettek széles körben ismertek, valószínűleg a római birodalom népei között sem, márcsak a sokszorosítás nehézségei miatt sem. A méhészek ismeretanyaga pedig igen minimális volt. Századunk ötvenes éveiben Szatmárban, a Hajdúságban és a Zempléni-hegység falvaiban élő méhészek nem forgatták a korszerű szakkönyveket, Vizsolyban pl. 1953-ban közel százesztendős szakkönyvet forgattak, az járt kézről-kézre. 18 Méheiket köpükben és kasokban tartották. A zempléni Mogyoróskán még napjainkban is él Koseczky József, aki néhány évtizeddel ezelőtt a szalmakaptárakat meghonosította. A zárt méhlakások a család életének megfigyelését teljesen megakadályozta, és konzerválta az ősi, extenzív tartásmódot, mely szerint a mézhez jószerivel csak a család leölése útján lehetett jutni. A magyar népi méhészet gyakorlata a 20. század első felében még sok olyan eljárást és kultikus jellegű szokást is megőrzött, amely a 18. századi nyomtatott, illetőleg a 17. századi kéziratos méhészkönyvekkel tart szerves kapcsolatot. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar népi méhészet információtömege közel azonos a 17—18. századi méhészkönyvek alapinformációival, illetőleg: a 17—18. századi „szakszerű" méhészeti gyakorlatból fejlődött ki századunk népi méhészkedésének tudományanyaga. A 17—18. század szakszerű méhészete, illetőleg a recens népi méhészet kapcsolatban van az ókori Mediterraneum magaskultúráinak, elsősorban a rómaiaknak a méhészetével. Ezeket azonban nem az átadás és átvétel sokgenerációs lánca honosította meg pl. a Kárpát-medence népeinél és a magyarságnál. Az információegyüttes a magyarországi latin írásbeliség, a latin műveltség útján, közel egy évezred átugrásával jutott el az írástudókon keresztül. Ebben a munkában jelentős szerepet játszottak a kézírásban terjedő méhészkönyvek, közöttük elsősorban I. Rákóczi György fő méhészmesterének, Horhi Miklós nagyváradi méhészkönyvének kézírással terjedő variánsai is.
