A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 20. (1981)

DOBRIK István: Fotó-grafika, grafika-fotó

FOTÓ-GRAFIKA, GRAFIKA-FOTÓ 197 bevált technikák egy részét újra művészi eszközzé avatják. Ez történt a litográfiával és a belőle kifejlődött ofszet nyomással, ez a metszettel és a ráépülő mélynyomással, ez a dombornyomással, ilyen kölcsönhatás alakult ki az ipari és a művészi szitanyomás, a szerigráíia esetében is. Néhány ilyen új eljárást a grafikában (szerigráíia, fotólitográfia, heliogravűr, vegyes technikák) ma már szinte klasszikusnak tekinthetünk. Ezek a nemzetközi grafikai biennálék (Ljubjana, Krakkó, Tokió, PuertoRico, Biella, Lugano stb.) által is elismertek. A fotó nemcsak látásmódjában, hanem technikájával is megtermékenyítőnek bizonyult a grafika esetében. Akár a szerigráfiát, akár az ofszetlitót, akár a heliogravűrt nézzük mint technikát, a grafikában a fotóval való kapcsolat kétszintű. Egyik szinten csak a fotográfia fizikai, kémiai alapjait hívják segítségül a „nyomóforma" elkészítéséhez (többen itt megállnak), a másik szinten viszont sokszor magát a fényképet is használják a technikai manipulálás folyamatában és a grafikai lap szerves részévé integrálják. A transzpozíciós folyamatban itt az átírás formában, színben is megtörténhet, sokszor felhasználva a fotográfiában is rejlő technikai transzpozíciós lehetőségeket is. Grafikai eszközként alkalmazzák pl. a szolarizációt, az ekvi- és izodenzitást, a szakaszos fényképezést és az autotípia rácsot. Ilyen esetekben „leválik a fotóról" a megtörtént esemény, dolog dokumentálásának „objektivitás illúziója" s új közegbe kerülve a fotó nem dokumentum többé, hanem sajátos jelentésű mozzanata az intellektuális rendszernek. A fotónak ez a „metamorfózisa" a grafikán belül finom árnyalatok sorát képes produkálni a leképezett valóság dokumentumszerű tényétől az eredeti jelentését teljesen elvesztő, csak formarendszerében azonosítható szubjektív jel között. Ezek a fotografikus információk már hangulati, tárgyi, pszichológiai kapcsolódásokat szemléltető minőségeik révén olvadnak bele a képzőművészet rendszerébe. Itt is, mint a montázs esetében — csak más minőségű feltételek között — a dokumentatív fénykép indeterminált viszonylatba kerül, tehát a konkrét és sejthető (vagyis az asszociatív fantáziával elsajátítható) közti kibékíthetetlen ellentmondást is a hatás egyik alapjaként könyvelhetjük el. A fotografikus tér feloldódik a létrejött műalkotás eszme-terében. „A fényképezés jelentősége annak arányában nő, ahogy az új technikai és társadalmi valóság láttán a szubjektív elemet a festői és grafikai információban egyre kérdésesebbnek érzik." — írja W. Benjámin. A grafika ennek feloldására a fotó dokumentatív és a művész szubjektív grafikai elemeit konvergáltatja egymáshoz úgy, hogy a fotó által leképezett valóságelemeket vagy maradéktalanul vagy transzponálva építi be a saját szemléleti egzisztenciája által minősített képi világba. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt is, hogy egyes grafikák esetében a művész elhagyva ezeket a szubjektíve kreált elemeket, a fénykép tartalmazta képi információt egy az egyben leválasztja a fotó technikai közegéről és a sokszorosítás sajátos grafikai eszközeivel transzponálja a megjelenítés más esztétikai minőségeket hordozó rendszerébe. Ilyen esetekben a lapok többsége egyetlen effektusra koncentrálódik. A kölcsönhatásokat tovább vizsgálva találkozunk olyan grafikákkal is, amelyek a fényképezés sajátos képalkotó törvényszerűségeit használják fel